-Kovács Úr!Maga csak üdögeljen oszt vérezgessen!-Mondta az ápoló személyzet nőnemű tagja, s Kovács Úr csak üdögelt a kis széken az ágya végiben és vérezgetett.
Már a második vesetál is teli lett vérezgetésével, s ő továbbra is, mintegy rutinszerűen köpködte ki a tüdejében fölgyülemlő vért, minden különösebb érzelem, fájdalom, vagy veszélyérzet nélkül csak úgy, mintha ennek az éjszakába nyúló estének ez lenne a rendje, akár egy koncertnek valami templomban, félájult angyalkák semmibe kapaszkodó kezétől irányítottan.
Azt az egyet homályosan érezte, hogy reggelig nem fog tudni vérezgetni, mert lassan elfogy a vérezgetni való anyag. Azt is csak homályosan érezte, hogy nem most fog meghalni, hogy ez csak fricska a sorsnak, paródiája az elmúlásnak.
Valójában rejtett feltűnési viszketegségének megvalósulása, amolyan jutalomjáték, melynek
szerves része a helyszín: egy lepukkant kórház még lepukkantabb kórterme, ahol az előadónak tulajdonképpen semmi keresnivalója sincsen, csak mert máshol nem volt hely , hát azért került oda.
Itt mutatta be produkcióját Kovács Úr órák óta, a közönség biztatását nélkülözve, mert alapjában véve igen szerény mondanivalójú, repetitív elemekkel tarkított előadást produkált.
A közönség öt fizető nézőből állt: egy fogatlanul s hozzá még székely tájszólásban hablatyoló vidám természetű atyafiból, egy csöndes, ugyancsak véletlenül oda keveredett sztómás ( tasakba kakiló) szomszédból, egy szívkatétertől rettegő bosszantóan fital és sokhajú úrból, egy mindenen átesett, meztelenül járkáló pocakos egyénből, s egy haza készülő férfiúból , ki is egész gyógyintézményi múltját igyekezett meg nem történtnek tekinteni. Ezek után érthető, hogy egyes nagyobb természetű véröklendezéseit nem kísérte harsány “Ollé!” kiáltás, inkább csöndes morgolódás, hogy közeledvén az éjfél, még mindig ez az egyetlen szórakozásuk.
Az éjszakás nővér ókor- ókor betévedt az arénába, kicserélte a vérrel telt vesetálat, föltett a fogasra egy újabb adag vérplazmát, vagy valami mást, legyen az ő titka, hogy mit. Egyik ilyen vizitáció alkalmával Kovács Úr megjegyezte:
-Kedveském, nem hiszem, hogy reggelig bírni fogom, talán szólni kéne valakinek!-majd odafordult a közönségéhez :
-Látjátok mi történik, ha valami lesz velem hajnalig, majd tanúskodtok.
Nem volt ez fenyegetés, csak a világtörténelem e kicsiny epizódjának összefoglalása, mit is a nőnemű szakápoló személy valahogyan felfogott, s intézkedett.
Jött az ügyeletes orvos, aki belgyógyász lévén nem sokat tehetett ( jobbra el ), majd kis idő múltán megjelent a mellkassebésszel( jobbról ketten be), majd ismét el, majd ismét be a mellkassebész, aki fölajánlotta a helyzet kínálta lehetőségeket:
-Na Kovács Úr! Vagy most rögtön megoperálom, vagy meghal.
- Doktor Úr, túltárgyaltuk! -válaszolta Kovács Úr, s helyet foglalt a kerekes székben, mely már röpítette ha nem is egy szebb, de talán kevésbé véres jövő felé.
........
A kerekes szék akár egy lokomotív, zakatolva száguldott végtelen folyosók műkőlapburkolatán, csengő hangú liftangyalok szárnyán szállt egyik emeletről a másikra, egészen a műtő előszobájáig.
Határozott és erős kezek emelték magasba Kovács Urat, majd letették. Kedves hangú altatóorvos próbált meg információkat kicsikarni belőle, habzó szájára függesztve tekintetét, hogy talán megért motyogásából valamit.
Megtörölték véres kezét, s alárajzolt valamit a papírra, mely lehetővé tette tehetetlenné tételét. Próbálta volna mondani, hogy pisálnia kell, de már döfködték belé avatott kezek a katétert, hát ez a gond is megoldódott.
Hip-hopp, már a műtőlámpa alatt volt, s mielőtt teljesen leszíjazták volna, oldalra pillantott: látta a mellkassebészt, ahogyan kezeit tördelve föl s alá járkál, mint virtuóz muzsikus, mielőtt a rivaldafény elzárná előle a világot, beszorítva-kényszerítve őt megismételhetetlen valóságába.
Valamit még kérdeztek tőle, de mielőtt válaszolhatott volna, lekapcsolták a villanyt...
.................
Ébredése lassan indult, az éjszaka történéseinek emléke csak halványan derengett.
Feje fölött valaki, vagy valami rendezte az időt, régi falióra ketyegését idéző ping-ping-ping szólammal, majd időnként szisszenő hang, s egy erős kéz szorítása a karján, azután erőlködő köhögés karnyújtásnyira tőle. Otthonos hangok, illatok lengték körül, mintha már régóta ebben a monoton ritmusú világban élne.
A mennyezetet nézte, a hámló festékre mázolt újabb rétegek rajzolta képeket, mint a júniusi ég felhőiben gomolygó alakokat, ha a réten hanyatt fekve elmerült bennük. Muslicák rajzottak a neoncsövek alól, egyre sötétebbé téve a teret, az ablakkeret lefolyni látszott a könyöklőig, majd szilárd testet öltött újra, de ugyanezt a misztikus táncot járta az életterét lerekesztő műanyag függöny is.
Béke, megszokottság, otthonosság.
Az infúzió csöve végtelenbe vész, mégis látni a kicsiny hengeres tartály alatt a csöppeket, melyek harmóniára kelnek a ping-ping-ping hangokkal.
Mindig is itt élt, soha egy tapodtat sem lépett be más világokba, mert hiszen ez, s csak ez volt az övé. Öröm töltötte el, hogy végre, végre hazatalált.
Tudomásul vette,-mit tudomásul vette! szinte kiugrott a bőréből, hogy ezt a dolgot rendesen megoldotta, még ha nem is a maga szorgalma-tehetsége által, hanem egy idegen ember, egy mellkassebész igen hathatós közreműködésével. Emlékezett rá, hogy amikor egy kicsit elállt a vérzés, s kiszökött a kórteremből amolyan felvonás közti szünetben dolgát végezni, még sétált egyet a folyosón nagyokat sóhajtva: “ egy frászt fogok én ezeknek meghalni, egy frászt!” Na! Meghalt, vagy sem? Háhá! Még szép, hogy nem halt meg! Minden csak elhatározás kérdése.
Az is csak az ő döntésén múlik, hogy fölemeli e a bal kezét, vagy sem. Valami azt súgta, hogy a kísérlet nem fog sikerülni, hát maradjon csak ott, ha olyan jól elvan mellette.
Amúgy is fölmerült benne, hogy vajon az övé e egyáltalán? Ujjait próbálgatva úgy tűnt, hogy az övé. Hogy ennek a kérdésnek sikeresen utánajárt, sorra vette volna a testrészeit, csak úgy, a biztonság kedvéért ( a sebész nem lacafacázik, ami útját állja, azt levágja ), de közben elaludt, régi megszokott sötétségébe merülve.
....................
Miért zakatolnak a kórházi talicskák! Őrjítő! Tolnak rajta mindenfélét: ennivalót és ürüléket, gyógyszert és válogatott kínzóeszközöket, csipeszt, csövet, fecskendőt miegyebet, de mindig és mindig za-kat-akata-tokolva, sosem csak úgy rendesen hozzák-viszik, mint pincér a tálcát, hanem megadják a módját, hogy katarzis aztán legyen ám, s ha eddig nem tojtál be, most biztosan.
De csak a reggelit hozták, mely Kovács Úr számára elérhetetlen volt, mert műfogsorát vérével együtt kiköpte, s most nem tudni hol van. És akkor...és akkor odajött hozzá egy mosolygós, szőke Tündér, s csak úgy egyszerűen! Csak úgy, kérés nélkül! Mondhatni magától föltette a kérdést:
“Segíthetek valamiben?” Mondotta volt egy kórház intenzív osztályán, ahol azt se tudja a szerencsétlen nővérke, hova kapjon, “segíthetek ?”.
Kovács Úr szeme fölcsillant, mint led a műszerfalon, s elmotyorogta, mi a gondja, hogy az ő fogsora fene tudja merre rág, s kinek a szájában. A Tündér fölkacagott, nevetésének buborékjai szálltak, s boldogan pukkadoztak. Alig pár perc múlva sikerült kiöblíteni a száját, s betenni megtisztított fogsorát. Hálásan megszorította a szőke Tündér kezét, evett valamit, majd az erőfeszítéstől gyötörten hanyatt vágta magát, nézte a plafon muslicáit, a lassan folydogáló ablakkeretet, majd miután így meggyőződött a világ állandóságáról: elaludt.
.........................
Nem tudta milyen nap van, azt se, mely napszak, csak amikor a szomszédban egy női hangot halott, akkor hasított belé a felismerés, hogy ébren van, és valahol, és ezt a helyet teljes szívből szereti, azt is tudta. Nem érezte, tudomisén a hatodik érzékével, hanem teljesen és pontosan TUDTA. Ez egy formázható és folyamatosan formálodó világ, állandóan változó résztvevőkkel, akik megtöltik élettel: hangokkal, szagokkal, em-lé-ke-zet-tel. Ha még az ő emlékeivel telt volna meg ez a tér, de nem! Sok száz, talán ezer nemlétből létre tért lélek emléke-tapasztalata sajgott ebben a szobában, s ha valóban odafigyelt, akkor hallhatta, tapasztalhatta, elmerülhetett benne, mint valami folyóban. Ez a folyó beszédes, ugyanakkor nyugalmas, mint a magzatvíz, amely megtart, előkészít egy újabb világra, valójában nem folyik sehová, hanem... mint mikor a fürdőkádban a víz alatt hanyatt fekve kinyitod a szemedet, s látod is, meg nem is, ami fölötted van, hát ilyesmivel telik meg a tér az elmúlás közelségétől.
A szenvedés magától értetődő, nem érdemes küzdeni ellene. Az ajtó mellet valaki, aki ezt nem így gondolta, káromkodik, tépi ki magából a csöveket-drótokat, felül és liheg, győzött!-gondolja a nyomorult, de éppen Kovács Úr hívja a nővért, aki meg a segítőt, így hát lekötözik szegény Hannibált, aki hiába kelt át az Alpokon, hiába vívta meg győzedelmesen a neki szánt harcot: lekötözték és annyi.
Kovács Úrnak ezek után már csak a ping-ping-ping zenegéppel volt gondja, mert azt arra találták ki, hogy ha valami baj van, akkor tudjon róla az ápoló személyzet, de nem arra, hogy ő ne tudjon aludni. Mindent meg lehet oldani...drága Tündére kikapcsolta a zenegépét, nem is kellett könyörögni, csak panaszkodni. Erre kikapcsolta. Magyarázott valamit, hogy a másik szobában mindenkié egyszerre pingel ( jesszusmária!), de kikapcsolta. Az ajtó mellett lakó sorstárs is elnyugodott, csak néha eresztett meg valami istenkáromlást, de annak felét sem lehetett érteni, a másik felét meg talán nem is gondolta komolyan...
.........................
Különös bája volt ennek a helynek: műanyag leplekkel szeparékat alakítottak ki az ágyak körül, így téve a kényszerből koedukálttá tett teret valahogyan mégis intimebbé, személyre szabottá. A dolog természetéből adódóan néhol itt, néhol ott nyitották meg a függönyt, s alkalmanként szándék nélkül nyitva felejtették,s így a színjáték más és más jelenetébe nyert bepillantást a leáncolt lélek. A leláncolás nem csak képletes, mert aki ide került, annak legalább kettő cső jött kia az oldalából, néha több, a mellkassebész invenciói által meghatározott számban. Bizonyos edzettség elérése után, melyet a bűbáj gyógytornász leányka segítségével elért a nyomorult, kikelvén ágyából, csak annak végéig gyologolhatott( 1,45 lépés), ezért aztán valóban le volt láncolva teste-lelke egyaránt.
Ez még rendben lett volna, de ezeket a csöveket vákuumszivattyúkhoz kötötték, melyek egységnyi időnként leszopták az ember belsejét. A fal melletti tároló edény színéről, s az anyag gyarapodásáról nyertek a doktorok információt arról, mennyi lé rotyog még a delikvensben.
Azért ez nem rendes dolog... Mert van az embernek vére, meg minden testnyílásából eredeztethető “anyaga”, mellyel bármit kezdhetnek: keverhetik, centrifugálhatják, mérhetik, spektroizélhetik, - azaz mindenre megvan a lehetőségük, hogy kíváncsiságukat kielégítsék.
Ez egy olyan hely, ahol mindez kevés: váladékok színe-állaga-mennyisége meghatározó lehet. Mondhatni a köhögés művészetének objektív mércéje teremtődött meg itt. Aki már megélte, hogy minden köhhentés azonos a bordák közé döfött tőr okozta fájdalommal, az tudja, hogy ezt a művészetet nehéz gyakorolni, hosszú távon talán nem is érdemes.
Maradok most Kovács Úr szeparéjánál, mely a sors fintora folytán szomszédossá vált egy ifjú hölgyével, akit kulcscsonttöréssel hoztak ide, meg a tüdejébe fúródott bordájával, hajnali autózása nem remélt (egyébként szerencsés ) következményeként. Valami kis celeb lehetett, meg műkörmös, mert sok nővér ismerte valamelyik tv csatornából. Szeretett volna vip részlegre kerülni a drága, de a csöveknek csak itt volt csatlakozásuk, meg a hely szellemét alkotó zenegép is csak itt működött, mozognia nem volt szabad. Ezért egész nap telefonált. Így rendezte a műköröm fronton keletkezett káoszt, mely Vas megye nyugati részét feldúlta.
Kovács Úr jól lakván saját vérével, az étkezést megszokásból tette, de nyilvánvaló volt, hogy ami bement, annak ki is kell jönni, bizonyos százaléknyi veszteséggel, mibe az élet kerül. Készülődött hát az akcióra, melyet egy kerekes-lukas széken szoktak volt az itt lakók megvalósítani. Kissé bonyolulttá tette a szervezést a műkörmös szomszéd, bár nem tiltakozhatott, hiszen elemi szükségleteit neki is bizonyos körülményességgel kellett kielégítenie, okostelefon használata nélkül.
Kovács Úr e megtisztulási folyamat elő- ülőjátékát megbeszélvén a férfi ápolóval, szelíden, mondhatni külső jelek nélkül, a nagy dolgot elrendezték.
És eljöve az esti fürdetésnek az ő ideje!
A teljes éjszakás nővércsapat a férfi segítővel kiegészülve, szakmai alapossággal mosta le a betegek hagymázas verítékét. Pontosság, diszkréció, empátia, s langyos víz, saját tusfürdővel!
Kovács Úr tudta, hogy ez az ő helye, nehezen fog hazamenni innen, ahol valami okból, érdek nélkül, vagy csak hivatásszerűen: SZERETIK!
------------------------------
Az idő olyan, mint a gumi: nyúlik-nyúlik, de nem történik semmi, majd hirtelen elpattan, s a történések tömege zúdul az emberre.
Az azért túlzás, hogy zúdultak a történések, de felbolydult a kórterem, amikor a híres színésznőt behozták: kopaszon, rémülten. A szenvedés olyan foka tükröződött a szemében, ami már sok egy embernek. Nem tudni mi történt vele, de levegőt nem nagyon kapott szegénykém.
A neki kiszemelt ágy szélén ült, s várta az ítéletet. Ott strázsált mellette a férje, s egy magas úr, akinek köze volt hozzá, s aki a sajnálaton kívül intézkedett is.
Kis idő múltán megjelent az ügyeletes orvos ( történetesen az, aki Kovács Urat is műtötte-megmentette), s minden különösebb kertelés nélkül vázolta a helyzetet. Nem lehetett érteni, nem is tartozott az senkire, de a művésznő elég hangosan felsóhajtott ( kiáltani nem tudott volna), hogy : “Annyi fájdalomban volt már részem, nem bírom tovább!”
-Nem fog fájni, csak az érzéstelenítés. -mondta a doktor, s odaadta a szegény nyomorultnak a beleegyező nyilatkozatot.
Jól felcuccolt kocsival megérkezett az a nővérke, aki az ilyen akcióknál segédkezni szokott, s szinte teljes nyilvánosság előtt nekiláttak, hogy jól meghatározott helyekre csöveket vezessenek belé.
A hazugság itt nagyon hamar kiderül. Persze, hogy fájt neki, mert sikoltozott a maga erőtlenségében. Az orvos nem tehetett mást: életet mentett, még ha kegyes hazugság árán is.
Az idő tehát pendült egyet, s megint nyúlani kezdett, fogyni, telleni, a maga módján.
---------------------------------
Kovács Urat minden reggel 8 óra körül elvitték átvilágítani.
Az átvilágításra rendelt mellkasműtöttek utaztatása jól olajozott kerekesszéken vette kezdetét, mikor is a virtuóz elkapta az egyik kerekes széket, előre lendítette,majd elkapta a hátrább lévőt, s még időben egyesítette mozgásukat az ő vezérlete alatt, az egyiket tolva, a másikat húzva. Lengő s nem lengő ajtók rengetegén át száguldott, elcsöndesedvén a lift zenélő angyalkái között, s megérkezvén egy sokirányú előtérbe.Kovács Úr, szobrász lévén, elméjében már formálta az érmet, ami méltó lehet e teljesítményhez.
Külön gyönyörűsége volt a helynek, hogy kávéillatú automata is kínálta portékáját a vizsgáló szoba különlegességei mellett. Kovács Úrnak volt egy halvány elképzelése arról, hogy összekötvén a kellemest a kellemetlennel, megpróbálja megfejni a kávéautomatát, mert korábbi tapasztalataiból okulva, a csokis kapucsínót igen megkedvelte. Úgy hozta a sors, hogy a pénzbedobó nyílást éppen elérte ( na éppen csakhogy ): a pénz bepottyant, (“álmában csönegetett kicsit” ) azután semmi...
A vörös lámpa az ajtó fölött kialudt, egyik dodgem ki, másik be, rajta Kovács Úrral, s megérkezett a bíróság elé, mely eldönti majd, hogy életben marad e vagy sem, vagy csak egy számot kell kihúznia a lottó ötösükért, esetleg megkínálják valamivel,- mondjuk az elmaradt csokis kapucsínóval-, de nem, a “fehér urak” odarendelték valamiféle szószékre, s elrejtőztek egy kis üvegfalú szobába, hogy belenézzenek az ő külön rendelésre átszabott tüdejébe.
-Látjátok! Pipál” - mondta főfőorvos, s elrendelt egy extra csövezést Kovács Úr számára grátisz...
Kávé nincs, lakályos új helyén megint le fogják láncolni, s persze, hogy nem fog fájni, a művésznőnek se fájt!
Egy dolog vigasztalta, az utánozhatatlan száguldás a beteghordóval a kórteremig, mely élménnyel egyszerűen nem tudott betelni.(zaka-taka-taka -takatik, amíg el nem felejtem)
--------------------------
Alig helyezkedett el ágyán, már hallotta a kocsi zörgését, mely kínjai eszközét hozza, de nem. Nem a legaranyosabb fekete szemű, nagy orrú nővérke jött ( Kovács Úr gyengéje úgy általában a fekete szemű nagy orrú nő volt), hanem a takarítónő, egy apró, vékonyka, agyonhajszolt teremtés. Nem panaszkodott, összeszedte a szemetet, megköszönte a reggeli maradékot, amit neki készítettek a hűtő tetejére a betegek : eredeti csomagolású sajtot, parizert, ilyesmit. Rövid, ám alapos tevékenykedés után távozott kocsijával, s rekvizitjeivel ( partfisok, sprickolók, műrongyok ). Amikor kifarolt az ajtón, kocsiját maga után húzva, még küldött egy fáradt mosolyt a betegeknek.
Elcsöndesedett a kórterem, mindenki visszatért a neki rendelt vizsgálatról, s tette mindenki azt, ami kedvenc foglalatossága volt. Egyikük az éppen regnáló miniszterelnököt szidta, másikuk ingerülten visszautasította ezt, megint másvalaki a plafont nézte s rádiót hallgatott, valaki az asztalnál kersztrejtvényt fejtett, Kovács Úr pedig régi jó szokásához híven elaludt...
---------------------------
Ez a kórterem az eddigi poklokhoz képest már purgatórium volt, ide kerültek műtét után néhány nappal a túlélés bajnokai. Itt már nem volt pittyegő zenegép, műanyag függönyös szeparé, de megmaradtak az extra szolgáltatások az olyan renitens egyedeknek, mint Kovács Úr: a cső, s a szivattyú.
Alig egy deci löttyöt produkált a kulcscsontja mellé döfött csőből, mindjárt az első órában, hogy rámérték ezt a tortúrát, attól kezdve a leláncoltság fölösleges volt. Kérdezték, hogy lemossák e, de Kovács Úr, ismerve a napi menetrendet, másként döntött. Megbeszélte a csöves doktorral (már azzal, aki belé tette), hogy adnak neki egy kis szabadságot akkor, amikor átvilágítás előtt kiveszik a csövet a szivattyúból. A vizsgálóba való utazás előtti időben gondolta elrendezni teste dolgait.
A kerekesszékes száguldás korán jött, nem volt idő semmire, a virtuóz masiniszta elkapta, csak a fülei lobogtak a szélben.
Hogy visszaért, a nagyvizit korán jött, ő még a fürdőszobában volt, s kéjesen ápolta avíttas testét. No, amikor meglátták a doktorok vidáman, üdén, de cső nélkül, vágni lehetett volna a csöndet. Mindent elmesélt, töviről hegyire, biztosítva a főfőorvost, hogy nem a nővérke tehet a rebellióról.
Szó nélkül visszadugták a csövet, amiből már semmi sem folyott, lesulytó tekintettel kivonultak a kórteremből. Menet közben még hallani lehetett, hogy “ki engedélyezte?”, meg ilyesmit.
Nem sokára belibbent a nővérke (nem a feketeszemű nagyorrú), aki a mentegetőzésre csak legyintett. Alig telt el fél óra, megjött a kínzókocsi a csöves doktorral, aki nem teremtette le, hanem csak azt mondta: “Vegyen egy nagy levegőt!”-s mintha az egész belsejét húzták volna kifelé, s fordították volna ki, mint egy zoknit, határozott mozdulattal kitépte belőle a csövet, a sebet bevarrta, megpaskolta a mellkasát, s a hálás tekintetre válaszolva megkérdezte: “most akkor mi van Putyinnal?”
-Hazament adjunktus úr, bizony az hazament!
