csendtöredékek

Alagutak

Majd egy órával az indulás előtt már a vonaton voltak apjával, sikerült is helyet találniok az ablak mellett. Keménytojás, rántott hús és kenyér került a kis asztalkára:így volt megterítve az Úr asztala számukra , amolyan szertartásként, mert az utazás nem volt hétköznapi dolog, különösen oly messzire, mint Nagykanizsa. Utasellátós tolt kiskocsit az ülések között , vettek tőle Bambit, meg egy hasonlóan meleg sört.

Vidám társaság érkezett az utolsó pillanatban, a lányok a fiúk ölébe ültek, gondtalan szemérmetlenéséggel, harsányan köszöntötték a szabadságot. Városba emigrált parasztok utaztak haza aratásra, elfoglalták magukat a patyolattiszta konyharuhába tekert étkekkel. A két társaság teljesen elkülönült, a pestiek leplezetlen nyíltsággal, a vidékiek kedvetlen gyanakvással méregették a másik felet. A pestiek csak a Balatonig utaznak, nekik talán ha három óra Siófok, talán négy Fonyód. Történeteik, melyeket egymást túlharsogva meséltek, egyszerűek voltak: házibuliról, meg stupid tanárokról.

“Nem hiszitek el, de egyszer valamiért azt mondtam az órán, hogy hideg a radiátor és fázunk, erre az a hülye Hollós megígérte, hogy ellenőrizteti a gladiátorokat, mondom: gladiátorokat! És ez egy történelem szakos tanár!”

“Huhú, jaj nemekem! Óriási! Gladiátor! Juhuhuhú!”

“Na az mind semmi, mert a mi osztályfőnökünk meg tényleg összekeverte a szezont a fazonnal, mert hogyaszongya : -ilyen ez a szelaví-, ne vonyítsatok, mert szétszakad a kupé. Nem kuplé kisanyám, hanem kupééé! “

A fiúcska percenként kérdezte: “mikor indulunk ?” Egyszer már azt hitte, hogy ők, de csak egy másik vonat érkezett lassú tolatással.

A vidéki társaság nem beszélgetett, nem vonyított, ette amije volt, ők már fölkészültek a megpróbáltatásra: nyolc óra zötykölődés, korommal, unalommal.

Váratlanul , kis vonakodás után, átvették a személykocsik a mozdony lendületét.

“Reszket a hold a toó vizén...” kezdte rá a pesti társaság, meg talán valami idegen nyelvű nóta is odaszövődött hozzájuk, hogy “vappappa subaduba-túrfúr- vappappasubaduba”. Előkerült egy gitár, s azt egyikük úgy kínozta, hogy rossz volt hallgatni, de ők örültek neki. A lány a fiú ölében fészkelődni kezdett a gitár ritmusára, de a fiú rászólt, hogy:” ezt neee! még neee! mindjárt elmegyeeek!”

Aratónótákat, vagy száz forintak ötvenafelét válaszolhatott volna a szolganép, de a zsíros kalapok lecsúsztak, széles asszonyok merültek el kicsinyeik ringatásában, komoly munkásemberek meredtek fáradt szemükkel a semmibe, vagy térdükre keresztbe tett bőröndön kártyáztak.

Nem a nagyi rántott csirkéje, hanem talán csak sült paprika tojással, nem tisztviselőtelep, hanem földes szoba, nem angol wc, hanem budi várta őket.

Nem volt ez ellentét, csak a sorsok voltak ellentétesek. Kinek ez jutott, kinek az. A gazdag fogorvos is elveszíthet szeretetet, vagyont, mindent, meg a falusi suttyó is. Sorsszerű csak a szenvedés mértéke, s az átlátható világ sejtése lehet, abban talán a szolganép tehetségesebb.

Egy kalap fölbillent, alóla mély basszus dörmögött:

“Ne menjen fiatalember sehova, még baja eshet! Akinek ilyen szép kislány ül az öliben, az böcsülje meg magát!”

“Itt pöcsüjjem meg mindenki előtt, Tata?”

A kalap megalázottan, ám méltósággal helyére billent. Valahogyan a vicc nem váltott ki újabb röhejt, a leány is félre húzódottt a fiú öléből az ülés szélire.

Már késő éjjel volt, mire Nagykanizsára érkeztek, a szombathelyi személy pedig csak reggel indul, ezért nekivágtak az útnak Kiskanizsára, Vilma nénnyéhez. Nem messze a “Principális” nagy zsilipjétől lakott a rokon. Ablakai a napszaknak megfelelően már sötétek, a csatorna állott vizének párájától homályosan. A kopogtatásra mocorgás volt a válasz,-semmi olyan, hogy “ki az?”,mert tudni való faluhelyen, hogy éjnek idején csak rokon kopogtathat.

-Na, hát meggyüttetek.- ténymegállapítás volt ez a három szó, nem kérdés.

-Üssek föl néhány tojást, vagy lepihentek?

-Lepihennénk néném.-szólt az apa, - de egy lábvíz! Az jó lenne.

-Azonnal hozom öcsém, nekem se kéne más a hosszú út után.

Gyönyörű lángot fúj a a gáz a spórhelt belsejében, de a fa helyén olyan szerkezet van, mint a gáztűzhelyen náluk.

-Gyurika, te a Kisbözsivel alszol.

A fiúcska már-már leragadó szeme felcsillan, mert a leány mindig jó szagú és puha, s ha hozzábújva átöleli olyan,mint Anyuka.

Meg-megcsobban a lavórban a meleg víz apjának lába mozdulataitól, azután elcsöndesedik a ház, Kisbözsi átöleli unokaöccsét, egymásba szuszognak, s elragadja őket a gyermekek őszinte kábulata.

--------------------------------

Álmosan szédelgő légy dönög a homályosuló ablak üvegének neki-nekiütődve. Az öreg nagyot harákol, s tévedhetetlen pontossággal sercint az ágya mellet hamuval töltött csajkába.

-Ótán hogy ízlett a tarló fiatal úr? Bökte a lábodat mi? Bök az bizony, bök, mert neki az a dóga. Hogy bökjön, bizony az! Nem is parasztgyerek, akinek nem véres a lába aratáskor. Bezártad a zsibáimat te gyerek?-

-Bezártam nagyapa, persze, hogy bezártam.

-Persze! Millen szó az a “persze”. Semmillen szó. “Persze” bezártad. Ne “persze” zárd be, hanem úgy ahogyan kell. Retesszel! Mind megvótak?

-Mind a négy nagyapa.

-Néha elkóborúnak a kanálison, egész a vashídig. Kitekerem a nyakad, ha valamék nem gyön haza! Megértetted?

-Nem fognak hiányozni nagypapa.

-“Nagypapa”-millen szó ez is? Anyád mondott mindég illenyeket, “persze”, meg “nagypapa”. Öregapám! Így mongyuk mink, nem másként. Nem otthun vagy anyád szoknyájáná.

A durva lenvászon lepedő minden gyűrődését érzi csupasz bőrén a gyerek. Nyirkos, nehéz dunyha nehezedik a mellére, folytogatja. Addig fészkelődik, amíg annak egyik csücskéből ki nem hajtja az összeállt dohos tollat, s már csak vászon marad, azzal takarja be a hasát, lábfejét kidugja a dunyha alól.

-Azért jó asszony az anyád no. Szépen nevel bennőtök.Nem gondútam vóna az ostrom alatt, hogy a pesti naccsága megszokik nálunk. Megtanút kenyeret sütnyi, meg fejnyi, még ha aratáskor nem is vettük hasznát. A marokszedést sose tutta megtanúnyi, pedig a fiatalasszonnak az a dóga ollankor. Öreganyád ment helette, meg a Bözske. Tőccs egy pohár bort! Ott a demizson az ágy végibe.

A gyerek ugrik ki az ágyból, tudja, hogy a parancsot azonnal teljesíteni kell. Sajgó lábfejét derékszögbe hajtva eltopog a tükrös szekrényhez, kitapogatja a sötétben öregapja poharát, s csak úgy hallásból telitölti borral.

-Tessék nagypapa.

Az öreg biztos kézzel nyúl a pohár után, hangosan szürcsölve iszik.

-Ne! Vüdd a helire!

A gyerek talpait összedörzsölve letörli a földes padlóról rátapadt port úgy, ahogyan Bözskétől látta, s mostanra már neki is szokásává vált.Visszabújik az ágyba, megkeresi a dunyha csücskét, hasára borítja, égő lábfejét hűsölteti az áporodott levegőjű szobában.

Nagyanyja s Bözske a konyhában matatnak, megcsörren a vizesvödör. A szobába csupasz villanykörte halvány fénye szűrődik be. Lassú árnyékok futnak át az ajtó kicsiny, függönyök árnyékolta üvegszemein, ahogyan kiszámított mozdulatokkal rendezik dolgaikat holnapra.

-Nagypapa! Alszik?

-Má megint “nagypapa”... Dehogy alszom. Sosem alszom. Néha, amikor a zsibáim zsezsegnek körültem, ebólintok valami kevésset. Nem alszom én mán. Minek alunnék? Hallotál e már horkúnyi?

-Nem én, sose! De én alszom már, amikor nagymama lefekszik, hát nem hallom.

-Akkó meg minek kérded, hogy alszom e?

A gyerek az öregapja ágya felé tekint a sötétben.

-Az a lapos edény, amibe köpni szokott, az mi? Még sosem láttam olyat.

-Most beleköpök mi? Pedig négy éven át abbó ettem, amikor katona vótam az első háborúba. Jó kis csajka ez, ládd e, még mindég szógá. Összünyőtt velem, mint csiga, meg a háza.

-Hallottam, hogy első háború, meg második, lesz e még több?

-Ha katona lesző, megtudod. Lesz bizon. Eddig mindig vót, csak száma nem vót nekijje. Csak úgy vótak háborúk oszt kész. Vótak is, lesznek is. Ti meg katonák lesztek mindösszütt. Amikó az olasz frontra mentünk, azokon az irdatlan hosszi alagutakon keresztű, akkó mán tuttam, hogy a háború ollan, mint az alagút: van neki végi, akkó ott a nap is süt e kicsinnyet, de mindég gyön e következő alagút, ahun sötét van , és a füst beszáll az ajtó vagy az ablak résin, hogy szoktya a katona, merhogy hasonlít a puskapor szagára. A katona pedig foggya a főszerellésit, teliaggattya magát mindenféle fölösleges dologga: kulacs, pakróc, bajnét, -tudomis én mán mi mindenne. Ótán meg lekaszájja e géppuska, és minden megy vele összütt a gödörbe. De nagy gödröket ástunk a bajtársaknak, uramisten de nagyokat! Előbb a talján foglok ásták, de eccecsak fosnyi kezdett mindahán, mint zsibák a szedertű. Annyi idejük se vót, hogy a latrinya gerendájára tegyék a seggüket, ippeg hogy a gatyájukot tutták csak lerántanyi! Vót amellik átfosott a latrinyán, pedig az vót vagy másfél méter széles. Nem vótak azok se rossz emberek, hát ellenségek vótak na, nekünk se adott mást a felcser, mint űnekik, de mink tuttuk, hogy a diólevél az jó fosás ellen, űk meg nem. Keserű ám, mint az epe, azé nem szerették, de mink meg fosnyi nem szerettünk, nem bizon. Vizünk is alig vót tudod e? Mikó a kútbú merítesz, no abban van víz, nem is rossz. Nékünk, taljánnak-magyarnak csak egy kutunk vót, a senkifőggyin. Itt is lövészárok, ott is lövészárok, közibe meg a kút. Nem is kút vót a, inkább csak tóka, mint a hegyen a pincéné . Ha mi mentünk vóna vízé, hát bizon lelűnek, mer nekik meg mi vótunk az ellensíg, ezér a talján foggyokat kűttük. Vót amellik ment vóna az övéihö, aztat lelűttük. A legtöbb visszagyött, de lehetett valami abba a vízbe, mer elsőre agyonitták magukat, csak utána hoztak nekünk. Meg is hóttak sokan. Mi meg föforratuk a vizet , a vödröt elástuk, hogy kihüjjön, csak azután ittunk, meg a diótéát is legyűrtük melleje. Ihhát megmarattunk. Aki talján minket utánozott, az túléte, nem marattak sokan...Na ládd e! Ebbű a csajkábó ittam a vizet, meg a diólét is.......

Én má nem szeretek itt fekünnyi,meg köpnyi se, de muszál, mer teli a szám csunyaságga, ezé kiköpöm ide e a hamura, sose melleje. A Bözske meg regge kivüszi a ganyéra. Hanem a demizsonba van e még bor?

-Van hát Öregapám! Vügyek é?- vette át a fiú a zalai szavakat.

-Hozzá na! Tán még hortyintanyi is fogok utána.

Topogás, tapogatódzó töltés, talptisztítás, -ismétlődött a szertartás abban a reményben, hogy az Öreg folytatja a mesét.

A sötétségben életek mozogtak, tűntek el, vízpára terebélyesedett felhővé, lövészárok meghitt védelmében álmok teremtek. Alagutakon át vonat zakatolt a fény felé, s újabb sötétségbe, ahogyan az emberek a sötétből a fényre kerülnek, majd az éjbe zuhanak. Olyan tiszta volt ez a kép, mint merítős kútban az ő arca, mikor azt nézte, van e a vízben kágyilló.

-No ótán meg gyött az aszál. A tóka kiapadt, nem vót mit innya. A szanyitéc csinyát egy ollan tőccsérfélit apró kövekbű, faszénbű, ajjára meg e hótt bajtársunk zubbonyát tette, oszt abba csorgott, amit huggyoztunk. Bizon megittuk mi még azt is, amikó nem vót más! A talján meg vitte vóna a sarat is a tókábú, de sokat lelűttünk közüllük! Az esső mentett meg münket, mer a meg ekezdett esnyi, azután csak esett, esett, esett. Én még annyi essőt nem éltem! Vizünk most mán vót, de tüzeenyi nem tuttunk. Akkora füstye vót a fának, hogy még iccaka is belénk tudott durrantanyi a talján. Többen vesztünk oda, mint víz nékünn. No, amikó visszavonyútunk, mán alig huszan ha marattunk, aszonták vége a háborúnak. Nekünk vége is lett, mán nekem biztossan, mer az asszon meghót. Oszt ott vótam hat családal egyedű. Akkó kommendáták öreganyádat Kisbucsárú. Ollan kicsi árva fehérníp vót, hát efogattam. Elsőnek az Imre született, ollan kicsinek ni, mint az annya, azután apád, meg a Józska de űk rám ütöttek. Bözske meg tudomisén hogyan lett. Eccee csak itt vót. Ollan a most is mint a pulykatojás. Na , nyugoggyunk...

Abbamaradt a matatás a konyhában is. Holnap kenyérsütés lessz, a tésztát már összeállították, hajnalban majd dagasztani kell, hogy legyen ideje kelni a sütésig. Nagymama összevágatott vele egy szekérderéknyi kemencefát, olyan fél méter körüli ágakat. Ő sose kifogásolta a megszólítást, hogy: “Nagymama”-csak egy mosolyt engedett el a fejkendője alatt. Csöndbnen jöttek a szobába, talpcsiszoló szertartás után Bözsi nénnye őmellé feküdt, Nagymama a másik ablak melletti ágyba.

A tükrös szekrény két gipszangyalkája békésen imádta az Istent, aki nem tudni hova lett ilyenkor, mert az esti ima elmaradt, nem úgy , mint Budafokon a Reibermama ágyában. Itt volt helyette Öregapja meséje az első háborúról, s jött az alagút, és nem volt vége, sötétségbe rejtőzött a világ, de a két angyal tovább imádkozott.

Hajnali pakuravonat remegteti meg a házat, mikor fölébred, de már akkor Nagymama megjárta a hegyet, sül a hagyma rókagombával s galambicával. A kotló reggelire vezeti csibéit a konyhából az udvarra, az éjszakát a kemencesutban töltötte velük. A kenyér kövérre hízott a teknőben, magasra emelte a gyolcstakarót. Már pattog a kukoricaszár a kemencében, lassan oda kerülnek a tegnap vágott ágak is. Hársfatea illata keveredik a kanális párás - fanyar-fűszeres párájával.

Halk vezényszavak tördelte csöndben kezdődik a nap, “hozd-vidd-tegyed-nézz rá”. A verandán kosárnyi “tüskés körte”.

Keskeny, ingatag padokon reggelizik a család, féloldalas ülésben, sietve. A tyúkszart kukoricacsuhé csokorral söprik le a padkáról, a tányér szélén legyek nyomának pöttyei. Mindent meg lehet szokni, de a tyúkszart utálja, ha lábujjai közé ragad, meg a csúszós és lila libafost is,- mezitláb nem szeretett járni ezek miatt. Focizni is egy foszlott tornacipőben,“dorgó”-ban ment, míg a falubeli fiúk bizony anélkül, de a csupasz lábfejükkel akkorát tudtak rúgni, hogy még! Megpróbálta ő is, de letörött a körme. A cigánygyerekek lábfejét kicsi korukban kitörték, hogy ne lehessenek katonák, sok ilyen gyerek volt, az egyik “Fari” , de ő úgy rúgta a labdát kacska lábával, mint senki más, volt is becsülete a fiútársaságban. Örökké mosolygott, nem volt teljesen épeszű. Rövid időre mégis kiközösítették, amikor a falusi boltost megkéselte valamelyik rokona a cigánytelepről, de nem tartott soká, mert a pálya széléről is csak mosolygott, hát behívták, - pótolhatatlan volt a csapatban.

Reggeli után a korlátlan szabadság kezdődhetett, ha sikerült elrejtőznie a szénapajta valamelyik zugában, vagy a kanálisba folyó csermely torkolatánál, a legjobb halfogó helyen. Ha mégis megtalálták, akkor várta a kapa, vagy a szénaforgató villa, legrosszabb esetben az óriási gereblye, amivel aratás után a tarlót kellett végigfésülni, mert semmi “élet” sem maradhatott a földön!

Aratás után összeterelték a libákat a faluból, hogy a kihullott magot összeszedjék, s közben a gyerekek, akik vigyáztak rájuk, szálanként szedegették a maradék kalászt csokorba.

Jó móka volt ez a libapásztorkodás, mert együtt volt a sok gyerek, a lánykák mindenféle éneklősdit játszottak, a fiúk “bikáztak”: hat szögletes követ, vagy kopott patkószeget mondóka kíséretében földobáltak, és sorrendben elkapdostak. Városi gyerekként ezt sosem tudta megtanulni, inkább botot faricskált, spirális és ékalakú bemetszésekkel, meg kicsiny bálványszerű figurákat vegyesen, ahogyan jött. Ám ha a gúnár rákezdte, “ repüljünk, repüljünk” azaz libául valahogy így: “gigágá-gigágá- grllúúú”,- akkor baj volt, mert a sok jóllakott liba nekilendült, s ha szárnyalni nem is, de rohanni tudtak a föld felett alíg fél méterre, nagy hasukkal mindig visszazuttyanva a földre, s lehetetlen volt megállítani őket, mert ugyanúgy csapatba szerveződtek, mint a gyerekek. A kanális vonzásának azonban nem tudtak ellenállni, hangos “gligligli”-vel üdvözölték egymást, ahogyan a vízbe csapódtak. Tolligazítás után a csoportok szétváltak, s így mindenki megtalálhatta az övéit. Este felé otthon csalánnyesedék várta őket korpával-darával, a libák tudták ezt, s engedelmeskedtek a hosszú mogyoróvesszőknek, amivel hazakésztették őket. Este még a kacsákat is meg kellett keresni, mert elbújtak a kanális vízparti növényzetében, nemigen akaródzott nekik hazajönni. A gácsért kellett figyelni , mert ő vigyázott a többiekre, ha megvolt, akkor ott volt az összes. A csalánt Bözske nénnye szedte nekik zsákvászonból varrot kesztyűben, s aprította egy bárddal, korpával búzadarával keverte. A kacsák onnan már tudták a helyüket: a hidasban volt szállásuk, a disznó és a liábák után. Jóllakottan tottyantak helyükre, s a nap eseményeit halk zsibongással megbeszélve, csőrüket szárnyuk tövébe dugva nyugovóra tértek. Ezt tették a libák is, csak a malacka szürcsölt-csámcsogott még a vályúnál, majd ő is elcsöndesedett a tiszta szalmában.

-----------------------------------------------

Egy év előtt halt meg öregapja, akiről a nevét is kapta. Most az ő ágyában fekszik ébredőfélben, s hallja a konyha neszeit, nagymama szavait valakihez, akit nem lát. A csajkát már kidobták, de a gipszangyalkák rendíthetetlen hittel imádják az Örökkévalót a sublód tetején.

Körmös traktor roppantja az ablak előtt a köveket, készül a cséplésre, vagy csak úgy mehetnékje támadt...Vödörnyi hengerében rottyan az anyag, minden ami alkalmas erre: petróleum, benzin, gázolaj, s azok jó arányú keverékei. Szusszanás-töffenés,- mozdul a hátsó körmös kerék. Ő még nem gép, hanem lelkes jószág, hajtója a Gépész a falusi műszaki értelmiség képviselője. Egykorúak lehetnek ők ketten, megfontolt haladásuk, kimért mozdulataik harmóniája okán: egy test- egy lélek.

Fekete macska tisztítja alfelét égre mutató hátsó lába alatt az udvari kis ablakban.

A konyhából Nagymama hangját hallja, csöndesen, tompán.

-Jaj, nem értettem én azt, mér ál a tehén valagáná pucéran, s igen kepeszkedik! Hát mond má meg, mit akart attó az ártatlantó, amit tűlem nem kaphatott vóna meg? Ha bikabornyút ellett valamék, hát alig volt nagyobb mint egy kutya, mán vütte az egerszegi vásárra, nem is láttuk utána néhány napig. Amikó megkért, mondták, hogy szeret mulatnyi, de hát mék férfiember nem szeret? Heába vót nekijje mán hat csalággya, meg osztán könyörgött is, úggondulom sírt is, efogattam hát, de éreztem én, hogy cseléd lesz belülem. Mind cseléd az ember lyánya! De ollan szép szál ember vót! Bátyám ott maratt az olasz fronton, apám s anyám segíccség nékünn, mit tehettem vóna? Vót hat hód főggye, eddarab eredeje, kis szőlleje pincével a hegyen, nyugdíjjas állása a közútná. Övé vót az árokpart füjje Kapornaktó Főssőapátiig, mindég teli vót a pajta szénával.

Csak odafönn tuggyák, mit szenvettem én mellette, Krisztus Urunkké lehetett enné kicsinnyét több. Na, most mán ű is számadáson van, mire gyutott , mire nem, ki tuggya.

Nekem és ennek a szegény Bözskének sose mondott semmit, mindég csak parancsót. Merhogy az ű kenyerit esszük. Áh! Belegondóni se jó. Szántásér, kepehordásér mi mentünk kapányi, nem ű. A szöllőt Józsa sógor permetőte, de meg is itta a részit neféjj!

Egy iccaka ótán meg csak harákó, kátozik értem, hogy “Naca! Naca! Hozz mán innya valamit!”. Nem vót itthun bor, vizet vittem, de akkorra má ecsöndesűt. Hát most csönd van.

Hársfatea illata járja be a házat, vidítván a szegénység szagát, mely a doh, tyúkszar,kovász, a spórheld fanyar füstje, a malacnak fővő krumpli párája s egyéb meghatározhatatlan eredetű elemből áll össze.

Bözske nénje az udvaron hívja a baromfit: “Pipi neh-neh-neh”. Ugyanolyan karika lábai vannak, mint édesanyjának, csak tűzvörösek,mert a harmatot nem bírja,ezért reggel gumicsizmát húz meztelen lábára, amit csak akkor vet le, ha már fölszáradt a gyep. Onnantól fogva mezitláb jár mindenhová, csak a templomba nem, arra van egy fekete lakkbőrös szandálja. Szétálló lábujjait a pántok egymásra szorítják, de méltósággal viseli a fájdalmat, ilyenkor járása is nemesebb.

Nagymama kivesz néhány szebb darabot a malac krumplijából, hámozza azon forrón, s pirítja zsíron, az lesz a reggeli, hársfateával.

Köd száll föl a völgy közepén folyó kanálisból, eltakarja a vasútállomást, ahol most pakuravonat lüktet át, megremegtetve a kis vályogházat. A libák erjedő epret csipegetnek a fa alól, szép hosszú feketét fosnak boldogan, majd szárnyra kelnek az udvar hosszában.

Nyújtott nyakkal bólogatva- zsebegve beszélik meg a napi programot, majd elballagnak a kanális felé egy kis fürdőzésre.

-Halászékho menünk kapányi Idesanyám! Beszót a Mámi, hogy este gyünne próbányi az apróvirágos ruháját, délig végeznünk kőne e darabbaa. Gyurika, ugorgy át a bótba, hozzáá buzakék gépselmet, efforéntér élesztőt, meg selemcukrot magadnak és öreganyádnak!

A bolt a vasút túloldalán a kocsmával együtt üzemel. Egyik a férfiak, másik az asszonyok s gyerekek fóruma, ahol minden szóba kerül, ami fontos. Mindkettő olajos padlójú helyiség, az egyikben sörös, a másikban petróleumos hordóval, emitt korsók, poharak s egy rex asztal, amott cukorkásüvegek s a polc aljában liszt, só, kimérésére alkalmas , befelé lejtő fiókok. Körben a polcokon minden, ami a háztartáshoz s a gazdasághoz kellhet, viaszosvászontól a kaszáig. Mindkettő bejárata előtt férfiak s asszonyok váltanak néhány szót jövet, vagy menet, gyerekek rohangálnak össze-vissza, rúgják egymásra a port, s prüszkölve kacagnak. A boltban hosszú sor, a pult túlsó oldalán a boltos házaspár méri, adja, veszi a pénzt, számolja a visszajárót, rendezi a cigánygyerekeket, mosolyog, vagy kimérten tárgyilagos, ahogyan a helyi médiához illik.

A férfit néha áthívják a kocsmába. Csak egy ajtó választja el egymástól a két intézményt, szemmel lehet tartani, mi folyik itt s amott.

Odakinn az utcán lovas és marhás szekerek haladnak, édeskés ,trágyaillatú port verve föl, mely beszivárog a két intézmény nyitott ajtaján, s keveredik az alkohol, a petróleum, s a paraszti munka bőr alá ivódott szagával, s mindezt az olajos padló kesernyés kipárolgása teszi teljessé és otthonossá.

Mikorra Gyurika hazaér, már kivették a kapákat a tűzoltóhordóból, miket azért helyeztek oda, hogy bedagadjon a nyél a szerszám fokába.

Halászék kukoricása a falu Bötefa felőli végén van, úgy két kilométerre a háztól. ( Ez a hely egy a török időkben elpusztult falu emlékét őrzi.)

A föld végiben találkozik a csapat, leteszik az elemózsiás kosarakat, a demizson vizet s egy másikban bort. Megbeszélik honnan indulnak, ki kivel lesz párban, s kezdődik a munka. Ennél unalmasabb tevékenységet Gyurika el sem tud képzelni. Nem hogy kedve nincs hozzá, de igyekszik, amilyen gyorsan csak lehet elszabadulni a tókához, mely nem messze van onnan, s ahol a kendert szokták áztatni.

-------------------------------------------

Karcsi pesti gyerek, s tanácselnök nagybátyjánál tölti a nyarat.

Hatéves korában fölmászott egy cseresznyefára, a vékony ág letörött alatta, s oly szerencsétlenül esett, hogy combcsontja több helyen eltörött. Amikor összeforrt, nem nőtt egyformán a két lába, innen ered kacskasága, s egy igen csúnya varratos sebhely végig a jobb combján. Ezért jár mindig hosszú vászonnadrágban, s nem glottgatyában, mint a többi fiú. A kanálison készített fürdőhelyen se látta soha senki. Szégyellte testi hibáját, de verekedni tudott. Ha valaki megjegyzést tett rá, vadul nekiugrott. Nem akart összetűzésbe keveredni, s így távolról valahogyan mégis szerzett némi tekintélyt, már csak koránál fogva is, hiszen betöltötte a tizenhármat. Hangja a kiskamaszoknál szokásos módon karcosan mélyült, karját lógázva, közömbös arccal köszönt, s fogadta a fiatalabbak köszöntését.

Most komótos bicegéssel gyalogol a Tancsház nagy füves udvarán át, az épülő kultúrház téglakupacait kerülgetve Naca nénihez. Okos pesti gyerek lévén tudja, hogy a kis parasztház tornácán talál majd nagy kosár gyümölcsöt, s reméli, hogy ujdonsült barátja Gyurika,-aki szintén pesti-, csatlakozni fog fölfedező útjainak egyikéhez az erdőbe, a “hegy” lábánál lévő bunkerjükbe, vagy a kertek végében burjánzó bodzabokrok szövevényébe, ahol lombsátrak alatt élhetik titkos életüket.

Mindezt jól átgondolta, s ezért, meg a gyümölcsért döntött a látogatásról. A tanácselnök nagybácsi s Szilvi néni nem termeltek semmit, mindent a falusiak hordtak hozzájuk, ha meg nem, akkor érte mentek annak, ami kellett, ahhoz, akinél sejtették, hogy ott biztosan lesz.

Meglepetése is volt Gyurika számára: egy fostos kismacska. A padlásföljáróra rejtette, hogy ne hallatszon nyivákolása. Kis barátja már gyógyított csirkét , hátha ezzel a szerencsétlennel is tud valamit kezdeni. Igazából nem a macskát akarta megmenteni, hanem Gyurika képességeit akarta megtudni. Valahol a zsigereiben bizsergést érzett, amikor a fiúval volt, egyszerre akart volna kedvére tenni, s megalázni, hogy azt tegye, amit ő akar. Ez a kívánság egyre jobban erősödött benne, igazából nem tudta mire vélni, de olyan volt ez, mint reggeli merevedése, amikor csak nézte megnőtt fütykösét, amit büszkén mutatott volna másnak is, ha van kinek, s ha nem tudta volna, hogy dicséretre nem számíthat...

-Hát itt az “Úrfi” - állapította meg a tényt Naca néni.

-No egyed a tüskés körtét, egyed csak, jut is, marad is. Ringószivát meg szeggyetek magatoknak, a csekmettű uccse tunnék hozzáférnyi.

A vendégfogadást berekesztvén indult a kanális túloldalára lucernáért. Az aprócska öregasszonynak bokáját verdeste a kasza, néha csíkot húzott a földön. Csöndesen szólt vissza a válla fölött:

-Gyurika! A bakszekeret tújjad utánnam, megraktyuk rendesen, köll a malacnak, meg a tikoknak. Na! Ne mongyam kéccer! Karcsika megvár.

A bakszekér amolyan létraformájú talicska volt, amin a trágyát kellett kihordani a malac alól, s helyébe a friss szalmát vinni, most meg a lucerna szállítására rendeltetett, de volt olyan is, hogy hordót toltak le vele a hegyről, meg néha egy kis szénát, vagy óriási zsákvászon kendőbe kötözve töreket cséplés után a “tikoknak”, mert abban mindig akadt valami szem, önfeledt kapirgálásra.

Karcsi várakozása nem volt tétlen: körtét , almát eszegetett, a káráló tyúkok közé hajítva a csutkákat. Tetszett neki, hogy azok milyen rémülten ugranak félre, mielőtt rákapnának.

-Gyere Gyurika, mutatok valami fontosat!-szólt teli szájjal.

Gyurika a bakszekérrel kerülte a verandát, vitte a malacnak, tyukoknak, kis kupacot tett a négylábú asztal mellé az eperfa alatt. Ott aprították a csalánt-lucernát-disznóparét, s keverték korpával a kacsáknak-libáknak, s persze a malacnak a moslék közé.

Fújt egyet s mondta:

-Na mutasd!

-Nem itt van az, hanem odaát, gyere!

Jellegzetes kacsázó járással ment elől a tanácsház padlásfeljárójához.

Néhány lépésnyire meghallották a kismacska nyivákolását, s ahogyan a dobozba néztek, az meg se mozdult, csak ahogyan tudott, olyan hangon hívta a segítséget. Kis foltos-cirmos cica volt, olyan, amelyik valamiért nem a kanálisban végezte még újszülött vakon.

-Fostos ez te!

-Az hát! A nénémnek nem volt szive agyoncsapni.

-Legjobb lesz bedobni a kanálisba, ne szenvedjen sokat. Kötünk egy magzagot a nyakára, hogy el ne vigye a víz, aztán ha vége van, szépen eltemetjük.

A kanális hídja alatt eresztették vízbe a szerencsétlen kis állatot, de csak nem akart megfulladni, egy bottal kellett víz alá nyomni. Az élettelen testet ujságpapírba csomagolták, s vitték egy bodzabokor lombsátra alá, hogy eltemessék.

A tanácsudvaron a “szertár” előtt szőke kislány szedegette a százszorszépet csokorba.Tűzőrségre rendelt nagyanyjával töltötték ott az időt, -aratáskor ez a törvény.

-Jössz macskát temetni?-szólt oda Karcsi.

-Mi lett vele?-kérdezett vissza Jolánka,a kis szőkeség.

-Megfullasztottuk, mert fostos volt.-szólt közbe Gyurika.-Jó lesz az a virág szegénynek , amit most szedtél.

-De igazi temetés legyen! Pappal!.

Gyurika vállalta, hogy ő lesz a pap, Jolánka elkérte nagyanyja fekete kendőjét, s amikor vállára terítette, egészen igazi lett. Megáldotta a sírt mondván “ et cum spiritu tuo”-ahogyan ministráláskor tanulta. Keresztet is eszkábáltak, arra került a kislány koszorúja.

Elmondtak egy miatyánkot és egy üdvözlégyet a kicsiny sír fölött, és nagyon szomorúak voltak, de elégedettek, mert teljesítették kötelességüket.

-Jössz velünk bunkert építeni?-kérdezte Karcsi a kislánytól.

-Nem mehetek, mert itt kell maradnom Ómamával holnap reggelig.

A két fiú elindult a hegy felé , csorba, töröttnyelű kapát cipelve magukkal.

A “hegy”,- a zalai dombokra jellemzően-,lankás völgyből kiemelkedő lőszfallal indul, meredek lejtőjén bükkös-cseres-sziles erdő, tetején lapos, vagy enyhén lejtő fensíkkal, mit szőlők és szántók foglalnak el. A lőszfal igen alkalmas volt bunker építésére-ásására, de nem lehetett akárhol! Takarnia kellett néhány bokornak a bejáratot még akkor is, ha a gyökerek között nehezebb volt az alagutat ásni.

-Te! Ez a szőke kislány belédszeretett!-mondta Karcsi, a rejtekhely bejáratánál,-ő csak irányította a munkát, Gyurika dolgozott odabent.

- Mit mondasz? Nem hallom, teli a fülem földdel!- kurjantott ki a munkás majd két méterrel a felszín alól.

- Belédszeretett a Jolánka!- ordított be a nyíláson Karcsi.-

- Na ne mond! Honnan veszed? Hiszen én voltam a pap, és a papokkal nem szerelmesednek!- dugta ki fejét Gyurika.

- Hát mert csak láttam, hogyan nézett rád, azokkal a gyönyörü kék szemeivel, lalá- lalá-plöm-plöm!

A dolgozót érdekelni kezdte a helyzet, mert nagyon tetszett neki a kislány, de először még megszólitani sem merte, most meg mindjárt szerelem! Jaj neki,- egészen elöntötte a forróság.

- Aztán mi van akkor, ha belémszeretett! Végül is csak egy lány! Mit kezdjek vele? Temetni azt tud, de bunkert ásni nem.

- Meg kéne basznod!- súgta a fülébe Karcsi.

- Misznod? Hülye vagy te? Sose csináltam olyat, nem is tudom, hogyan kell, meg különben is dolgom van.-azzal visszabújt az üregbe.

- Én nem hagynám ki, és ha gondolod, megmutatom, hogyan kell csinálni.-szólt utána a másik.

- Nem olyan nehéz dolog!-folytatta.

Amikor azt hitték alszik, látta apát és anyát, hogyan csinálják: anya négykézláb, apa befogja a száját, de csak nyög, biztosan fáj neki, de egyszer csak elengedte őt apa, akkor nagyot sóhajtot és mosolyogo,- hát mégse fájt neki.

Karcsi érezte, hogy megfeszül az ágyéka, már készen volt a terve, hogyan fogja megmutatni, miként kell csinálni.

A bérházban, ahol laktak, volt egy kedves bácsi, aki behívta magához, csokoládét adott neki, és csak annyit kért, legyen kedves hozzá. Azon ne múljon, gondolta akkor, és úgy tett, ahogyan a bácsi kérte. Neki ugyan fájt, és nem is mosolygott utána, de nem merte volna elmondani otthon, mi történt, mert a bácsi megfenyegette, hogy nagyon megveri, ha elkotyogja. Mégis kiderült, mert látta az édesanyja, amikor rossz lábát húzva, nadrágját két kezével fogva kiügetett az ajtón,.

- Mit kerestél annál a vén buzinál?-kiáltott rá anyja, amikor lakásuk elé ért, s az undor az arcán, meg a szó mit még sosem hallott, annyira megdöbbentette, hogy elengedte nadrágját.

Anyja szája elé kapta a kezét, sírva fakadt, s berohant a lakásba.

- Buzi lett a fiamból, jaj istenem! Mit tettem, hogy így büntetsz!- ordította teli torokból.

Másnap rendőrök jöttek, s elvitték a bácsit. A körfolyosón vezették hátrabilincselt kézzel, őszes göndör haja szemébe lógott, nagyon szomoruan nézett Karcsiék ajtaja felé.

Akkor küldték őt zalai nagybátyjához.

Érezte ő, hogy nem helyes, amit tenni szeretne, de az emlék a bácsival arra ösztönözte, hogy tovább adja tapasztalatát.

Csönd lett az üregben. Nagy hirtelen egy fej jelent meg a nyílásban, s szólt:

-Igazán megmutatod?

-Még szép, hogy megmutatom! Sok mindent tudok ám én, amit te nem. Gyere ki! Na, told le a gatyád!

Gyurika négykézkáb, meztelen feneke az égnek, Karcsi mögötte.

- Csípnek a hangyák, nekem ennyi elég! Megyek haza! Most majd gyónhatok, hogy paráználkodtam.

- De még nem mutattam meg, hogyan kell...

- Tartsd meg magadnak! Engem csípnek a hangyák!- s glottgatyáját rázogatva, féllábon ugrálva söpri le magáról a vöröshangyákat.

Elfut a falu felé, mögötte Karcsi biceg erősen lemaradva. Azután gondol egyet, s bevárja.

-Így kéne csinálnom azzal a szegény lánnyal?

-Lehet másként is, de mindegy. Azt csinálsz, amit akarsz.-mondta Karcsi kifulladva a számára megeröltető rohanástól.

------------------------------------------

Fülledt meleg nyári délután. Hosszú, magasan rakott szekerek viszik haza a gabonát,-kepehordásnak mondják.

Gyurika szedett egy kis csokor virágot a kertből, s felugrik egy Jolánkáék felé tartó üres szekérnek a véginél túlnyúló rúdjára. Ehhöz kötik le a kévéket, ha megrakják rendesen. A petrencerúd , mely még ezen is túlnyúlik alkalmatlan az utazásra, mert nincsen rögzítve, és föl-le zötykölődik. A ház előtt leugrik, a díszes, zöld vaskaput könnyű nyitni. Jolánka nagymamája az udvaron tesz-vesz, a kislányt nem látja.

-Csókolom! Jolánka itthon van?

-Itthun hát! A csibéket rendezi a tikólnál. Keresd csak meg!

Megáll az istálló végénél, nézi a kislányt, aki gugolva dédelgeti a pihés kis jószágokat.

Köszönne, de kiszáradt a torka, csak egy cikákoló hangot ad.

-Hát nem édesek?-töri meg a csendet gugoltában sarkon fordúlva Jolánka.

-Tudod egyet én már meggyógyitottam, mert a többi igen csipkedte, alig vollt már tolla, és csak szédelgett, hát én berekesztettem a kemence alá oda, ahová a fát rakjuk kenyérsütés előtt, és hipermangános vizet itattam vele, attól meggyógyult, és már nem csipkedte a többi, de aztán kakas lett, mikor megnőtt, nagymama levágta és megettük.-mondta egyszuszra, szinte hadarva a fiú.

-Volna szived levágni és megenni egy ilyen gyönyörüséget? Ugye nem?

-Nem hát, azt se én vágtam le, de kakast csak egyet hagynak mindig, és több volt. De látod e neked meg hoztam virágot, mert láttam, hogy szereted.

-Nézze Ómama! Virágot kaptam!-futott el a kis lány a virággal.

-Tudja a gavallérod, mi kell a lányoknak, látom én!-mondta az öregasszony-,Hát csak játszódjatok!

-Eljössz a géphez? Ódoréknál csépel, szép nagy pirosbélü körtefájuk van.-kérdezte Gyurika, mert jobb nem jutott eszébe.

-Holnap igen, de ma már nem lehet, mert szénát gyüjtünk.

-Nem tudom hol lesz holnap a gép, kéretőzz el!

-Megpróbálhatom...

-Menjél csak kicsim, menjél, nehéz még neked a vasvella, de ne menj a gép közelibe!-szólt közbe a nagymama, aki mindent hallott, mert bizony fülelt a beszélgetésre.

A gyerekek előbb csak úgy, mintha parancsra tennék, de pár lépés után futva inalnak az utca felé, s szaladnak Ódorék háza felé, ahol hallani a körmös traktor dohogását, s a cséplőgép zakatolását.

A porfelhőbe burkolódzott udvaron nagy a sürgés forgás. Egy ember kétágú villával nyujtja a szekérről, vagy kazalról a kévét a cséplőgép tetején álló asszonynak, aki elvágja a kéve kötelét, átadja az “etetőnek”, aki szétbontva a gabonaköteget, a gép torkába ereszti. A magjától megfosztott szálak most már szalmaként áradnak komótosan a cséplőgép lefelé konyuló kürtőjéből. Deszkából rótt lejtőre kerül, ahol egy irdatlan hosszú nyársra húzzák ketten. A “nyársaló” a rúdon keresztbe illesztett vaspöcök alá nyúl, s gyakorlott mozdulattal, a másik kettő segítségével vállára s magasba emeli a szalmatömeget. Óvatos léptekkel vonul,-mint egy római légionárius a hadijelvénnyel-, a kazal felé, majd fel a létrán, s ledönti a helyére, mit még igazgat valaki odafönn.

Ahol a szalma kiömlik a cséplőgépből, aul a rostából törek ( a gabona héja ) hull alá ,mit fagereblyével nagy zsákvászon saroglyára húznak, s viszik ketten a tárolóhelyre, rendszerint szalmával fedett, vastag ágakból álló szárnyékba.

A traktor felőli oldalon hullik a mag a zsákokba, s ha már egy megtelt, vállára segítik az ott sorban álló férfiak egyikének, aki elindul a ház felé, a súly alat hajló, keservesen nyikorgó lépcsőn fölfelé a padlásra,ahol szétterítik száradni.

Az apró nép eközben szabad prédának tekint mindent, ami a ház körül fán terem. Eszik ami van, mindent: éretlen szilvát, almát hiába mondja a házbéli fiú, hogy “Nem jaó még az az aóma!” ,-nincs foganatja. De Ódorék híres pirosbélü nyári körtéjéből nem sok fog holnapra maradni, annyi biztos.

A kis pár jóllakottan elhúzódik a törekes szárnyék árnyékos végéhez, s valahogyan, ki tudja miért,egymáshoz hajolnak.Óvatos, körteillatú szűzi csókjuktól megremeg a világ, lehunyt szemük mögött angyalok kergetőznek. A kislány selymes szőke haja a kisfiú arcára borul, mákonyos illatal boritja be az eget.