KAZÁNTÜCSÖK
A kémény
Nevére már nem emlékszem annak a vállalatnak, ahol tizenöt-éves koromban nyári munkámat végeztem. Kémények és kazánok tűzterének építésével-javításával foglalkoztak.
A budafoki élesztőgyárban kezdtem, ahol egy földjefosztott, kisemmizett jászsági paraszt volt az elöljáróm. Fáradt mozdulatait mértékkel tette, s ha már nem bírta, csak odaszólt, hogy: “jaj fiam tégy még egy kis meszet a májterba! “-vagy vizet, vagy homokot...
---------------------
-A zalai Komáromi Papára hasonlított, akihez bár semmi vérségi kötelék nem fűzött , rokonná fogadtam, unokájaként viselkedtem, s ha tehettem, csatlakoztam hozzá, amikor este felé takarmányért ment a határba.
Frissen vágott lucerna tetejére képzelem magam, illatától bódultan hallani vélem a kocsikerék csikorgását a köves úton s a szekér ringását, ahogyan az eperfák lombja elfut fölöttem.Bensőséges, trágyaillatú istállójukban Komáromi Mama érzékeny kezei alatt szisszenve spriccel a tej a tehenek duzzadó tőgyéből. A konyha petróleumlámpájának fényénél csordogál az ovális,sűrű szövetű szűrőn át a zománcozott kannába, s már értem, miért Tejút az a csillagfolyam, mely fölénk terül a júliusi éjszakában.
--------------------
A kémény alatt, egy amolyan alagútféle ácsolat végén állt a felvonó kezelője. A háborúban már érett férfi lehetett. Lehajtott fejjel, magába nézve, amolyan gyónásszerűen mesélte, hogy egyszer valahol az orosz-lengyel határ környékén éjszakáztak. Nehézgéppuskás volt, a fegyvert magához ölelve szunyókált a trágyával vegyes szalmában, társai is félálomba merülten, vagy ájultan pihentek. Az istálló ajtaja csöndben megnyílt, s a háziak kedves szép leánykája óvakodott be rajta. Kitapogatta katonatársa fegyverét, s próbálta volna elvinni, de annak szijja kétszer volt körültekerve a katona csuklóján. Emberem megébredt a neszezésre, s első reflexszel géppuskájából sorozatot eresztett a leányka mellébe... “Én még olyat nem láttam, egyszerűen szétszakadt! Mindannyian csurom vér lettünk. “ Azután csak csöndben nyomta a felvonó gombját, amíg a drótkötél el nem érte a piros rongyot, jelezve, hogy az anyag már fönt van, negyven méter magasan.
Két lánc feszült a fölfelé keskenyedő kéményre, a láncokba vaskonzolokat akasztottak, azokat pallóval kötötték össze. Egy szál kötél kerülte korlátként az állványt. Itt dolgoztak a kőművesek. Ha végeztek egy résszel, egy másik láncot fölülre tettek, s a létrától indulva összeszedték a konzolokat, majd a semmi fölé hajolva beakasztottak egyet, arra pallót raktak, igy tettek, amíg körbe nem értek. Budafoki svábok voltak, csöndesek és jó kedélyűek, a kőműves szakma arisztokratái. Keresetük a főmérnökével vetekedett. Nem bántottak, ha cigarettáztam tizenöt évesen, egyikük mégis megjegyezte:
“A fronton kenyérre cseréltem a cigarettaadagomat, azért bírom most odafönn...”
Munkásöltözőben akkor voltam először. A fáradtság áporodott bűze keveredett a mosószappan s az erjedő élesztő édes-keserű szagával. Gőzben gomolygó férfi testek, személytelenül tompán kongó hangfoszlányok s a pléhajtók belsejébe igazi kincsek: szeksz ujságok meztelen női illegették magukat, - - kamaszlelkemet mélyen borzolóan.
Ma is látni a hárosi élesztőgyár kéményén azt a világosabb részt, ahová a téglát hordtam s a maltert kevertem.
A kazán
A falemezgyár kazánját leállították. Amolyan kis erőműként üzemelt, a fahulladékot égették el ott, s egy generátorral a végén termelte az üzem számára szükséges elektromos energiát. Amikor hatásfoka gyengülni kezdett, mert a tűztér samott téglái elégtek, hívták a szakembereket, hogy cserélnék ki újakra. A kéményépítőknek talán pihenés, nekem a pokol kapuja nyílott meg akkor.
Amikor bemásztam a lánctalphoz hasonló adagolónál rendelkezésre álló keskeny résen, odabent még tojást lehetett volna sütni.
A szakik megmondták, hol kezdjem bontani, hát nekiláttam... A téglák forrók voltak s érdesek a rájuk égett salaktól, a kezemről hámlani kezdett a bőr, levegőt nem kaptam a finom portól, mely még a samott téglán is átszüremlett. (Akkoriban még nem volt divat a munkavédelem, a bőrkesztyű, a pormaszk,- csupa luxus.) Néhány tégla kidobálása után kidugtam fejemet a nyíláson, s bár semmit sem láttam a verítéktől, sípoló tüdőmet teli szívtam levegővel, s bújtam vissza a pokol bugyrába, folyamatosan ismételve a rám rótt vezeklést, amolyan befektetésként későbbi bűneim bocsánatáért. Amikor a tűztér hűlni kezdett, szenvedésem is enyhült, különösen amikor rájöttem, hogy a salaktároló aknájába is le lehet dobálni a haszontalan anyagot. Ez az akna amolyan nyugalom szigete volt, ide bújtam, amikor nagyon elfáradtam. Hamarosan megtelt ez a kis szobányi hely törmelékkel, s az én dolgom volt az udvari szemétdombra talicskázni. A mennyezeten egy körülbelül méter szer méteres nyíláson át lehetett lemászni, fölmerni a salakot. Ezen át kellett kilapátolnom a bontás eredményét. A tégla még mindíg olyan meleg volt, hogy kézben tartani nem lehetett, hanem csak jól irányzott gyors mozdulattal kidobálni. A finom por ködében levegő alig volt, no gondoltam, teszünk róla! Kerestem egy vízcsapot és slaugot, lelocsoltam a port... a por megszűnt. Azt feledtem csak el, hogy a fahamuból vízzel kálilúg lesz...( Nagyanyám ilyen hamuból főzte a háziszappant. )
A tégla forró, már nem porzik, de megmar mindent, ami eleven, gőzétől szemem kivörösödött, kezem megmaradt bőre ronggyá vált. Próbáltam lapáttal is, de a változó méretű törmelékbe nem tudtam belemeríteni, csak mikor már elértem az aljzatot.
A szakik akkorra már az új samottbélést rakták, szenvedésemen élcelődtek, vagy egyszerűen szapultak, hogy nem vagyok elég lelkes. Lelkesedésem valóban elszállt, a tüdőmet maró porral együtt, de tettem a dolgomat, ahogyan egy tizenöt éves férfihoz illik.
-Jaj, nagyon szeretem a sárgadinnyét! -
Napi költőpénzem arra ment, s nem szalonnára, hagymára, ahogyan kellett volna, ilyen kemény munkához. Fájni kezdett a gyomrom az éhségtől,- hiába ettem a dinnyét, az csak víz s némi szőlőcukor. Az erősítette csak akaratomat, hogy fejben kiszámoltam, mennyit kapok tizenkét óra munka után túlórapótlékkal együtt, a 3,5 ft. órabéremmel. Nyeltem a port és lapátoltam, talicskáztam.
Ifjúságomban a valóság itt tárulkozott ki előttem először, mert szerződésem lejártakor csak hat órát fizettek ki a ledolgozott tizenkettő helyett, túlórapénz szóba se került mondván: még nem vagyok tizenhat éves...
A szemétdomb mellett két korombeli fiú azzal foglalatoskodott hasonlóan visszafogott lelkesedéssel, hogy teljesen ép kályhacsempéket törtek apró darabokra. Ők a főnökség csemetéi voltak, háromszor annyit kerestek, mint én, s a dolguk csak pusztítás volt, hivatali nyelven selejtezés. Később is találkoztam ezzel a meghatározással, amikor a kibontott ablakoknak először az üvegét törték össze, nehogy valakinek kedve támadjon újra beépíteni hétvégi házába.
A salaktárolóból lassan fogyni kezdett a törmelék, nőtt a tér, gyógyuló tenyeremet kímélendő néha a lapát nyelére támasztottam államat, úgy pihentem. A mesterek megszoktak, látták, hogy teszem a dolgomat, hát békén hagytak. Gépek morajával díszített csöndbe téglák kolompja zendült, ahogyan a kőművesek méretre faragták őket.
A port egyre inkább a falemezeket ragasztó marhavér édeskés szaga váltotta föl, mely itt a mélyben összesűrűsödött, hányingert s undort keltve a világ iránt, ahol nekem ez a hely jutott.
Meleg nyári estéket idéző ritmusos cirpelésre riadtam mélázásomból. Nem akartam hinni a fülemnek, míg a hang forrását keresve rá nem leltem egy megtermett szürke zenészre, aki nem zavartatva magát húzta csak húzta monoton nótáját. Kazántücsök Úr volt az személyesen, így mutatva ki visszaszerzett birodalma fölötti örömét
Az ordító szöszök háza
Kisebb javításra a Goldberger textilgyár kazánjához rendeltek minket. Jó dolgom volt ott, mert szabad térben talicskázhattam.
Szép arcú hevesi asszonykával dolgoztam, ő rakta a törmeléket, én toltam. Mosolygós szeme körül szarkalábak, vászonruhája alól néha kivillant két kis hegyes melle: beleszerettem. Gyerekeiről mesélt, hogy az anyjára kellett hagynia őket, meg iszákos férjéről, akit elhagyott. Én a Laci bátyámtól otthon feledett “Nagyvilág” folyóiratot vittem neki olvasnivalónak. Szelíd mosollyal fogadta, mint egy szál virágot, tartózkodó udvarlásom jeleként. Másnap,amikor visszahozta, csak annyit fűzött hozzá, hogy:
“Nem értem én ezeket a komoly dolgokat Gyurika, de azért köszönöm, hogy gondoltál rám!”.
Szép szerelem volt, testetlenül, mégis testet kívánó vágyakozással. A kamaszfiú s a magányos asszonyka egymásnak voltak rendelve, de mint annyiszor az életben, vonatuk elhaladt egymás mellett, csak lelkeik integettek a lehúzott ablakokból.
Keresztanyám ősidők óta ennek a gyárnak könyvelője, vagy valami más irodistája volt, s tőle ebédjegyet reméltem. Amikor a perforált kis cetlikért mentem, nem ismervén a járást az irodákhoz, a fonodákba tévedtem....
Hosszú bőrszalagokból szakasztott kisebbek hajtottak beláthatatlan mélységű teremben számtalan fonógépet. Önérdekű zakatolásuk mintha a megkínzott gyapotpelyhek fájdalomordítása lett volna.
Fejkendős asszonyok szaladgáltak közöttük, hol ide, hol odakapva, igazítva a dolgokat. Próbáltam volna kérdezni, “merre van az iroda”, de az ordító pöhölytömeg nem hagyott szóhoz jutni, ezért csak kóvályogtam a gépek között. Nekem az a pár perc is elég volt, kimenekültem valami folyosóra, ahol morajjá szelidült a zakatolás.
Teljesen összezavarodva, kábultan az elviselhetetlen zajtól csak arra gondoltam, hogy vajon este, amikor az agyonhajszolt asszonyok megetették családjukat s nyugovóra térnek, zakatol e még a gép szívükben-agyukban, s képesek e még ölelni-álmodni?
----------------------------------------------
