Version:1.0 StartHTML:0000000167 EndHTML:0000002999 StartFragment:0000000590 EndFragment:0000002983
Vágvölgyi Jenő:
Az én Golgotám1
Fordítva szegeztek a keresztre engem,
Így csak hátamat látja a tömeg.
Anyám alattam áll, szíve ónszínű lett,
S én nem látok mást, csupán a keresztet.
A kereszt. A jelképpé vált, csodálatos kereszt,
Mit ácsoltak nékem, ezernyi szilánkból.
Ereit színezik eliramlott napok,
Szúrágta pora, csikland az arcomon.
A tömeg. A zsivajgó, „feszítsd meg”-es tömeg,
Egy arca van mindnek, csupa Jézusok.
Töviskoszorújuk megcsillan a fényben,
Komoly tekintetük vizslat hátamon.
Jobbomon-balomon itt lóg a két lator:
Balról latorszívem, jobbról az alkonyom.
Fölöttem a kék ég, alattam Krisztusok,
Előttem a kereszt, mert csak ember vagyok.
Ecetes a borvíz, mint felkínáltak nekem,
Kegyetlen törések, és jéghideg szívek.
Apám sincs mellettem, Ő már elsietett.
S én csendesen várom, hogy három óra legyen.
Cece
2000
1 Ez is egy képvers, mint a fa halála, vízionáld magad elé.
