Nézem a kezem.
Szaporodnak a redők. Mutatóujjamtól csuklóm felé életvonal szeli át a tenyerem, ágas-bogas szövevényekkel. Lehet, hogy csak a munka kiváltotta gyűrődések. Előre megírt napló?
Meglehet társas kapcsolataim mesekönyve, ahol az olvasható, ki maradt közelemben ,s ki az, aki eltávolodott tőlem, vagy aki már elment.
Egymásra kellene vetíteni a tenyérlenyomatokat, talán akkor látszanának a kereszteződések, az elmulasztott szeretetalkalmak, minden, ami mellett úgy mentünk el, hogy észre sem vettük: virágozni vágyó fák, imák, melyek értünk szóltak, s melyeket másokért mondtunk teljes hittel, de elfelejtődtek.
Vallomások, elhatározások kriksz-krakszai, semmirevaló emléktöredékek pecsétjei.
Nincsen mit tenni, ez az enyém, amíg vagyok. Elmúlásommal a vonal, a redők, a háló, átrendezi a világegyetemet, új szerkezetet ad neki, s az is enyém lesz, ha tetszik neki, ha nem.
Igazából nem vagyok kíváncsi rá, milyen lesz, -még ha az enyém is.
A tenyerem itt és most az enyém. Nézem, vizsgálgatom, próbálok valami jelet keresni, hogy az öregedő test mire van mégis? Szaporodjanak a redők, azért?
Minden csak úgy van...a tenyerem is.
Egészen biztos, hogy nem céltalanul, de lehetséges, hogy öncélúan.
Nincs benne szög, nem rögzít kereszthez.
Nem az inak közé ékelt fémmel vagyok bajban.
Veled vagyok bajban Uram!
Nem tudlak követni, mert nem akarok szenvedni. Talán ha volna kiért s miért.
A szög akkor se kell! Vidd innen, ne is lássam. Az csak a tiéd, semmi közöm hozzá.
Simítsd ki a ráncaimat, az a Te dolgod!
Tedd a kezed az enyémre! Ugye látod: nem fedi egymást a két vonal.
Érzem ereid lüktetését,- az utolsókat. Átjár véred melege.
Simúlnak ráncaim.
Ide azt a szöget!
