csendtöredékek

Nézem a kezem.

Szaporodnak a redők. Mutatóujjamtól csuklóm felé életvonal szeli át a tenyerem, ágas-bogas szövevényekkel. Lehet, hogy csak a munka kiváltotta gyűrődések. Előre megírt napló?

Meglehet társas kapcsolataim mesekönyve, ahol az olvasható, ki maradt közelemben ,s ki az, aki eltávolodott tőlem, vagy aki már elment.

Egymásra kellene vetíteni a tenyérlenyomatokat, talán akkor látszanának a kereszteződések, az elmulasztott szeretetalkalmak, minden, ami mellett úgy mentünk el, hogy észre sem vettük: virágozni vágyó fák, imák, melyek értünk szóltak, s melyeket másokért mondtunk teljes hittel, de elfelejtődtek.

Vallomások, elhatározások kriksz-krakszai, semmirevaló emléktöredékek pecsétjei.

Nincsen mit tenni, ez az enyém, amíg vagyok. Elmúlásommal a vonal, a redők, a háló, átrendezi a világegyetemet, új szerkezetet ad neki, s az is enyém lesz, ha tetszik neki, ha nem.

Igazából nem vagyok kíváncsi rá, milyen lesz, -még ha az enyém is.

A tenyerem itt és most az enyém. Nézem, vizsgálgatom, próbálok valami jelet keresni, hogy az öregedő test mire van mégis? Szaporodjanak a redők, azért?

Minden csak úgy van...a tenyerem is.

Egészen biztos, hogy nem céltalanul, de lehetséges, hogy öncélúan.

Nincs benne szög, nem rögzít kereszthez.

Nem az inak közé ékelt fémmel vagyok bajban.

Veled vagyok bajban Uram!

Nem tudlak követni, mert nem akarok szenvedni. Talán ha volna kiért s miért.

A szög akkor se kell! Vidd innen, ne is lássam. Az csak a tiéd, semmi közöm hozzá.

Simítsd ki a ráncaimat, az a Te dolgod!

Tedd a kezed az enyémre! Ugye látod: nem fedi egymást a két vonal.

Érzem ereid lüktetését,- az utolsókat. Átjár véred melege.

Simúlnak ráncaim.

Ide azt a szöget!

vén vadkan nyomán

ág reccsen talpam alatt

merre jársz testvér?

hullott levélen

hernyó sző báli ruhát

szülőkoporsót

gép száll az égen

megkésett hangja elér

csönddé szelídűl

kőomladékon

kökénybokor marasztal

nem is sietek

odvas ágcsonkok

álmodnak sűrű lombot,

szép tavaszi fényt

égbe szőtt álmuk

követ hasít a mélyben

tücsökzenére

bazaltvár alatt

cseresznyefa virágzik

tavaszi szél szól

ganébogarak

nászágyat készítenek

a lócitromon

boszorkánylepkék

őrzik a tűnő időt

csalánlevélen

harangvirágok

vészjelet kondítanak

ember közelít

öreg diófa

csupasz ágai között

holdvilág fészkel

nyár aranya hull

szemfödőt sző belőle

az őszi eső

kifordult gyökér

szoborrá foszló élet

íme a válasz

simult avaron

vadnak vacka langyos még

szép napot néki

árnyak inalnak

erdőkatedrálisban

késik a reggel

szürke gém szárnyal

eget terít vállamra

hol az út vége?

reggeli napfény

fagyott avart fényesít

vadlakomához

szürke ég alatt

tűzarany levél libben

kopasz ághegyről

kőpengék közül

kihúnyó Napba tekint

sudaras fenyő

öreg tölgy törzsét

puha porhó takarja

őrzi az álmát

gyémántkristálypor

szerelmes harkálydobok

lassú télhalál

izmos fatörzsek

fényeszöld fátyolán át

nászi szél susog

tüdőm dunnáját

csupasz ágra akasztom

tavaszi szélbe

föltámad a szél

halványuló tejútról

csillag hull alá

fakó szemekben

aranyló naphalálban

szűzi test feszül