Emlékszilánkok Kovács László Munkácsi -díjas festőművészről.
(megjelent a „Kortárs” 2011. 7-8. számában)
Elöljáró sorok
Hatvan év távlatából a napok emlékfolyammá szelídülnek. Akkor mozdult meg bennem a múlt, amikor elkezdtem bátyámmal álmodni. Először csak ébredés után eszméltem rá, hogy vele voltam, később már elő tudtam hívni az arcát is emlékezetemből.
Csukott szemmel fekszem az ágyon, téren kívüli sötétségben tekintek körbe, s hamarosan látni vélem az alakot, akit keresek. Fényképnegatívok úsznak egymásba, változnak az arcok, s végül egy pillanatra bátyám jelenik meg előttem, ahogyan mozog, beszél, de nem szól , nem is néz rám, de létezik, ahogyan akkor is, amikor ritkábban találkoztunk, de tudtunk egymásról. A képek összemosódva elenyésznek a feketeségben. Sokszor próbálkoztam már ezzel az előhívással, s mindig sikerült, ha akaratom s hitem elég erős volt. Így találkozom néha szeretteimmell, és egyszer sikerült első, reménytelen szerelmemet is látnom. Négy éve meghalt, nem tudom miben és hogyan. Akkor tudtam meg, amikor lugasomról vittem neki egy szál rózsát tudomisén hanyadik érettségi találkozónkra.
Most eszméltem ma éjszakai álmom képeire, amikor lakályos koporsóban feküdvén magamhoz vontam egy tragikus véget ért ifjú párt. Haláluk módja, s a történés maga oly elevenen , olyan valóságosan térített magába, hogy ott és akkor jelen voltam: én voltam, ugyanakkor ők is, mi együtt, ahogyan az álmok természetéből következik.
Egészen bizonyosan kell valahonnan erednie az emlékek folyamának, mert éppen olyan részletgazdagok, mintha már éltem volna abban az időben, amikor megestek. Még akkor is, ha nem az én életem részei voltak, hanem valaki másnak a meséi , amikor ez meg ez történt, akkor ő ezt meg ezt tette, derült-borult ég alatt, lombos-kopasz fák között, sáros-poros úton...
Lerakódtak bennem az emlékek, a folyam sodorja dermedt szilánkjaikat, legömbölyíti, megszépíti őket: „jaj de szép kavics” - zsebre tesszük, majd a polcra, annyi más használhatatlan lom közé. Költözéskor persze kidobjuk, mert már nem emlékszünk, mi kötődik hozzá, s egyébként sem fér abba a dobozba, ahová szántuk.
Lassan én is költözöm valahová, ahonnan csak valakinek a tér nélküli sötétjében libbenek majd elő, nyugdíjas bohóc, mindig ugyanazzal a mondókával.
Amikor öregeink visszatérő meséit hallgatjuk, észreveszik rajtunk azt a semmire sem figyelő tekintetet, amelynek fontosabb a pillangó libbenése a habos-fehér petúnián, mint az ő meséjük, s „ ja ezt már biztosan mondtam már!” megjegyzéssel elhallgatnak,- szégyenlik magukat. Mi is szégyelljük magunkat, hogy nem sikerült megadni a kellő tiszteletet, de ezredszer már nem megy...
A habos-fehér petúniák bogarai sötétben villanó illatos fényhez igyekeznek, így idézek-igézek én is. Az emlékfolyam most még csak forrás, itt indul terebélyesedni, sorsokkal szövetkezve, élményekkel duzzadva egyre szélesebbé.
Köd száll a folyóra, s a másik parton már nem látni a szép kavicsokat...
-------------------------------------
A „KORTÁRS” folyóirat egy teljes számot kívánt szentelni Lacinak, így kerültem én a képbe. Rendes írást vártak tőlem, amiből kiderülhet bizonyos motívumok eredete. Minden igyekezetem ellenére sem vállalok felelősséget azért, hogy mikor, melyik napon, egymás után, vagy egymás előtt történt , ami történt…Igazán nem fontos...
Laci Bátyámmal sokrétegű volt a kapcsolatom. Mondhatnám értelmiségiesen, hogy “ambivalens”, de én nem vagyok értelmiségi, csak mindenes egy vendégházban, ezért marad a magyar szó: sokrétegű.
Ő a végső igazságokat kereste, én az élet dolgainak misztériumát. Ő racionális elme volt és okos, én spirituális és mondhatni buta vagyok. Őt a filozófia érdekelte, engem a mesterségek.
Amikor eszméltem, szüleink éppen döntő kapcsolati válságukat élték és terhelték ránk. Lacira ebből a teherből több jutott, mint rám, mert édesanyánk, társtalanságában, amolyan férfi-férj-barátként kezelte . Nekem csak a döntések következményei jutottak. Természetesen nem fogadtam el pótapaságát, és ezt jól is tettem, de személyisége kisugárzásának tehertételével együtt kell élnem . Egyértelműen anyánk hibája, nem Lacié, hogy olyan szerepet osztott rá, amelyet nem tudott, de nem is akart eljátszani. Megbocsájtani... persze... -három fiút neveltem föl, hogyne tudnám, mekkorákat hibázik az ember, jóvátehetetlenül.
Keresgélve emlékezetemben, végül találtam egy szálat, mely képes a múlt villanásait valamilyen módon összekötni: az ételt. Mindig éhesek voltunk! Sosem felejtem el azt a nagyhetet, amikor édesanyánk leghevesebb istenességét gyakorolván, időnk nagy részét a szervita templomban rendelte töltenünk, teljes éhkoppon. Az éhezés mindenképpen közös nevezője együtt töltött időnknek.
----------------------
Részletek a családi legendáriumból.
Laci bátyám mákos mácsikkal kezdte a szilárd ételek fogyasztását, még 1945-ben Alsónemesapátiban. Szép az a történet, hogyan került erre sor.
Légiriadó alatt a budafokiak pincéikbe bújtak. Volt úgy, hogy a bomba éppen a szellőzőbe csapott, s az anyuka hiába ébresztgette kicsinyét, a légnyomás megölte. Ebből okulva sokszor a házban maradt a család, de miért, miért nem, anyám úgy döntött, hogy a pince biztonságosabb. Öregapám és Feri fia, édesanyánk öccse, mégis a házban maradtak, békésen szunyókálva ajánlották lelküket Istennek, aki meghálálta bizalmukat, mert a bomba, amelyik lecsapott a házra, csak az asztal egyik lábát faragta le, de nem robbant fel. Nagyon sokáig megvolt az az asztal, kicsi kiegészítője, a kisasztal,melyen a fürdőszoba -a lavór- foglalt helyet, még megvan. A szomszéd házból semmi sem maradt, oda jártunk később focizni. Ezek után úgy döntött a család, hogy apám zalai falujában próbálja túlélni a háborút.
Visszatérve a mákos mácsikhoz. Itt esett meg az, amit anyánk rémtörténetként mesélt később, hogy Kovács nagymama, rendes falusi szokás szerint megrágta az ételt, s úgy tömte a Laci gyerek szájába. Ma már nem tűnik gusztustalannak ez a gasztronómiai átlényegülés, de anyánk sosem tudta elfogadni.
Szekszárd
Apánk, mint szegényparaszt káder jobbnál jobb állásokat kapott 45 után, így került a szekszárdi pincészet vezetői székébe.
Jut eszembe...pincészet...
A háború előtt egy zsidó borkereskedő pincemestere lett, közvetlenül az iskola elvégzése után, mert tokaji aszút kellett igen rövid idő alatt fölhajtania. És lőn tokaji aszú mazsolából, fügéből, denevérszarból,miegymásból, de lőn. Innen eredt apánk „ Csiger Pista” aliasa. És lett egy csomó pénze, hordói, bora, meg kuncsaftjai. Az oroszok a bort megitták, a hordókat föltüzelték, az üzletfeleket annak előtte s utána vagnokba rakták ( Ausschwitz, Hortobágy, Recsk beutalóval), a pénzen meg vehetett egy doboz gyufát.
Szóval Szekszárd.
Laci itt kezdte az általános iskolát, szépen, kitűnően. Én meg a meztelen csigáktól rettegtem a hosszú, - végtelenül hosszú - udvar végiben lévő szemétdombnál. A meztelen csigának jelegzetes szaga van, amit csak a gyerek érez, és farkára tud állni,félelmetes támadó pózban, pedig az egész nem más, mint egy farok, egyik végin antennákkal.
És volt a szomszédban egy kislány, Zsuzsika, és volt neki teljesen igazi babaháza, amibe be lehetett menni, és pont akkora volt, hogy ott jól éreztük magunkat Zsuzsikával. „ Szervusz Zsuzsika! Szervusz Gyurika!”
BUDAFOK I.
Apánk itt talált újabb pincemesterséget, s alkalmazta anyánkat, had tudja meg, mi a magyarok istene! „Ha annyira akarjátok az egyenjogúságot, hát mossatok hordót, gurítsátok föl teli borral a rámpán!” A hordó visszagurult, anyánk jegygyűrűje beleakadt a vaspántba, letépte az ujját... Hogyan maradt meg mégis, nem tudom, nincs kitől kérdezzem.
Laci, jó tanulmányi eredményeként kapott egy mesekönyvet, amit én nagyon szerettem, „Álomfickó kalandjai” volt a címe, vagy valami hasonló. A könyvnek szép, édes-kesernyés, ma már tudom,nyomdafesték szaga volt, barna-rózsaszín-narancs színei, és Laci olvasott belőle nekem.
Búcsú, vagy új kenyér ünnepe volt a református templom előtti réten, óriási rácsos gömbbel a közepén, motoros keringett benne, mint a mókus. Lufit is kaptunk, annak is édes-kesernyés szaga volt,talán kicsit fűszeresebb,mint a könyvnek igen, valami vanília, és zenélt, ha nyálas ujjal cirógattuk, de elszállt, és kétségbe voltunk esve. „Gyere vissza, gyere vissza!” Nem azért, mintha nem kaphattunk volna másikat, (pedig nem kaphattunk volna) hanem mert az szállt el, akit szerettünk. Pankráció is volt egy sátorban, de azt nem láttuk. Annak utána sosem hallottunk ilyesmiről.
Közvetlen szomszédunk „Körösztmama” trafikja volt, ami sokáig dohányboltot jelentett, és rendesen hadiözvegyek egyetlen bevételi forrását. Lehetett úgy ötven éves akkoriban, de számunkra ő volt a vasorrú bába, akitől félni kell. Tragikus sorsú fehérnép volt, mert urát a háborúban megölték, Bandi bácsi, a fia pedig fölakasztotta magát Heni néni miatt, vagy mert sokat ivott,- hiszen pincér volt.
Második szomszédunkban két vénlány vezette szatócsbolt volt, ahol olyan csemegékhez juthattunk ritka alkalmakkor, mint a kifli és a cipőpertli ( medvecukor).
Olyan is volt, hogy Magyar Szovjet Baráti Társaság(1952 ? ), s az ő télapó ünnepe- -rajzpályázata a Földművelésügyi Minisztériumban, ahová apánk előlépett. Na, ott nyert Laci valami díjat, s ennek honoráriuma Petőfi „itt a nyilam, mibe lőjek” c. versére komponált rajzos mesekönyv volt. Én azt értettem, hogy ha belelőnek egy királyi szék bársonyába, az bizony porzik kínjába, csak azt nem, miért kellett belelőni? Még nem tudtam olvasni, ezért már nem tudom ki tárta elém e rejtelmet. A Télapótól viszont majd beszartam...
Mozsár utca 6.fszt. 1.
Egy reggel teherautó állt meg a budafoki ház előtt, elkezdték bepakolni a bútorokat, hogy Apánk aki minisztériumi előadóvá lépett elő, pesti lakását birtokba vehesse. A városi lét minden kellékét felmutató kies lak, négyemeletes körfolyosós ház földszintjének legsötétebb zugából nyílott, ahová a nap csak a padláson lévő mosókonyha ablakáról visszaverődve sütött be. Előszoba, jobbra háló, balra óriási konyha, e mellett jó nagy fürdőszoba lihthóffal. A konyhából spájz nyílott, a teljesen sötéten világító „világító udvarba” (v.ö. Lichthof ) nyíló ablakkal. Csatorna és szénfüst szaga keveredett a szomszéd pékség előtt álló lovak húgy-lócitrom-izzadság párájával keverten, mely a levegőtlen udvaron lekvársűrűségűvé töményedett. A cselédlépcső pihenőin beszakadt ajtajú wc-k, ezeréves, megkövesedett ürülékkel hirdették a szebb jövőt.
Az udvar bűzéhez képest csodás illattal főtt ezen a napon a pörkölt a mindig hideg konyha gáztűzhelyén, párafüggönnyel takarva el az udvarra nyíló ablakon átszűrődni próbálkozó fényt.
A fűtetlen hálószoba kettős ágyán egyfelől mi, másfelől szüleink aludtak. Ezért nem igaz mégsem, hogy sosem voltunk közel egymáshoz... a vastag és nyirkos dunyha alatt összebújva egymás hátára írtunk, álomba nevetgélve magunkat a félreolvasott szavakon.
Alsónemesapáti
A nyár nagy részét gyerekkorunkban Zalában töltöttük apai nagyszüleinknél, számtalan unokatestvérünkkel együtt.
Kovács Nagypapa útkaparó volt, azaz magas státuszú közalkalmazott. Közvetlenül a bakter után következett a falusi előkelőségek rangsorában, -állami nyugdíjjal. Amikor elérte a hatvan éves kort, lefeküdt az ágyba, oda járulhatott raportra szegény Kovács Nagymama és legkisebb lánya, Bözsi néném, amikor is közölte velük, hogy mit kíván,- mert hogy az ő kenyerét eszik. Csak akkor kelt föl, ha aratáskor a marhák előtt menni kellett valakinek (nem ő fogott be! ), vagy libáival volt megbeszélnivalója a szalmakazal tövében. Volt egy első világháborús csajkája az ágya mellett hamuval. Ha pipázás közben köphetnékje támadt, oda sercintett.
Nekünk gyerekeknek aratáskor az volt a dolgunk, hogy a felnőtteknek elvigyük az ebédet és a demizson nohabort a hegyre, mert ott volt néhány hold földjük.
A ház és a vasút között patak folyt. A konyhakert mogyoróvessző kerítéséből kihúzgált botból, cérnából és gombostűből pecabotot készítettünk, úgy sikerült,-nekem persze soha, csak Jóska unokatestvéremnek-, néhány halat kiemelni.
A kapálásban gyerekeknek szánt kis kapákkal kellett részt vennünk, így történhetett, hogy Laci bátyám egy nézeteltérésünket azzal gondolta megoldani, hogy fejbe vágott vele. A kapa kicsi volt, Laci meg még gyerek, ezért étem túl, mert szép nagy hasított seb lett, még szebb púppal a fejem tetején.
Gyönyörű világ volt az, a maga vállalt szegénységével. Tiszta volt és trágya illatú. Igen! A trágyának nem szaga, hanem illata van, mert része az életnek, nem úgy, mint a dezodor.
Azt ettük, ami éppen termett: leginkább gyümölcsöt, reggelire sült paprikát tojással, vagy zsírban pirított főtt krumplit,aludttejet kenyérrel, vasárnap tyúkhúslevest frissen gyúrt tésztából készült cérnametélttel, lesütött hússal paradicsomos káposztát, igen ritkán rántott csirkét. A lesütött húsról annyit, hogy disznóvágáskor megsütik az értékesebb húsrészeket (karaj,tarja) és a frissen kisütött zsírba teszik.A következő disznóölésig ki kellett tartania. A rántott csirkét sem zsemlemorzsával kell elképzelni, hanem lemorzsolt szikkadt kenyérrel. Hajnalban Nagymama elment a „hegyre”, karikalábait szaporán kapkodva egyensúlyozta feje tetején a „silingát” (kosarat). Odafelé vizet vitt, vissza „tüskés körtével”, rókagombával, vagy galambicával s mindenféle finomsággal rakta meg. Mire mi felébredtünk, az illatozó hársfatea mellé mindezzel töltekezhettünk.
Miután Nagymama meghalt, Bözsi néném elköltözött a szülői házból, vett magának egyet Józsa Jani unokatestvérünk mellett.
Apánk, akinek akkorra sikerült rokkantra innia magát, s a hegyen egy présházban lakott, beköltözött a szülői házba. Először a kemence tégláját, majd a tetőcserepet s a gerendát adta el. Ahol Nagymama meghalt, a szobának abban a sarkában, kukoricaszárból összerakott szárnyékban húzta meg magát. Tüzet rakott a szoba közepén, abba szédült bele kábulatában. Az a kabát, amit Lacitól kapott, ráégett a mellére. Ő a pózvai öregotthon lakója lett haláláig, a ház meg az enyészeté. Ma már csak egy almafa jelzi, hogy hol volt az udvar, ha megvan még...
( Rizsaleves)
Sokszor volt otthon rizsaleves a menü része, ki tudja miért, én akkor se voltam, most se vagyok hajlandó megenni. Mondtam az asszonynak, hogy ha el akar válni, ne szóljon egy szót sem, csak főzzön rizsalevest és én már pakolok is.
Ezzel szemben imádom a káposztás tésztát, - kockázva-metélve-( nem egyéni perverzióm, hogy sok borssal és porcukorral fejedelminek tartom), a krumplis és a darás tésztát sőt, a paradicsomos káposztát. Nincsen mit tenni, mi ezeken az étkeken nőttünk föl.
Laci bátyám, ha hazajött az iskolából, azonmód hidegen cuppantotta ki a fazékból a paradicsomos krumplifőzeléket és merőkanállal ette. Sokszor csak pár forintot kaptunk ellátmányként , s az „Ádám büfében” ( a „Divatcsarnok” mellet volt ez a műintézet)1,-ft. 70 fillér volt a paradicsomos káposzta, pörköltszafttal valamivel drágább. Ha éppen tellett rá, fasirt került a tetejére, hidegen és felejthetetlenül. Már nem tudom milyen alkalomból egyszer marhapörköltet ettünk a pultnál, amikor látom bátyuskám szép kék arcát, tátott száját, mintha mondani akarna valamit, levegőt meg mintha kérne, de nem kapna, hátba vágtam hát szegényt, hogy csak úgy döngött. Sikeresen kiadta magából az ezeréves marha mócsingját , -így mentettem meg először az életét.
Ettünk mi jóféléket is, leginkább szüleink válása után, a kádári konszolidáció beköszöntével. Édesanyánk, akit 56-os tevékenysége miatt „raciztak”(azaz minden munkahelyről kitiltottak), végre munkát kapott a Gomb és fésűkészítő ktsz-nél, így köszöntött be a jólét. A főraktáros aranyos zsidó nő volt, akivel barátok lettek, tőle származott az első különleges étel, a „sajtos hús” receptje, majd a „sonkás palacsintáé”. Mindkettő karácsonyi étlapunk része azóta is.
Badacsony
Apánk a pincegazdaság főpincemestere lett, s némi esély látszott arra, hogy szüleink rendezik kapcsolatukat. Nagy reményeket fűztűnk ahhoz, hogy oda költözünk, de Édesanyánk nem állt kötélnek. Valószínűleg ez a döntése jelentette házasságuk végét, mert Apánk itt indult el a lejtőn lefelé, s egy ceglédberceli közjáték után ott végezte, ahol.
Azt hiszem, mi ketten felhőtlenül boldogok voltunk ott. Tizedik születésnapomat a Kisfaludy házban ünnepeltük, odafelé menet jó adag fagylalttal.
Apánknak volt egy „Csóró” nevű kutyája, aki ha beindította 350-es „Izs” motorját, a tankra ugrott, kél mellső mancsát a kormányra tette és lobogó fülekkel, kilógó nyelvvel élvezte a száguldást.
Jó volt Lacival és Csóróval a Bujdosó lépcsőn fölrohanni a hegyre, közben óriási őszibarackokkal feltöltődni, úszni a zavaros-szürke vízben ( a veszprémi part akkor még iszapos volt ), elbiciklizni Tördemicre, Tomajra, és minden olyat csinálni, amit a bűzös Pesten nem lehetett.
„Jescse ráz jescse ráz jescse nóva” ordították a lengyel elvtársak a házban, ahol laktunk, és telihányták a fürdőszobánkat. Még most is felrémlik a szag,-de lehet,hogy csak későbbi megpróbáltatásaim emlékeként.
A Balatonról jut eszembe Laci egyik nyári munkája, -lehetett úgy 16 éves. Csopakon szőlőt ekekapázott a városi fiú, aki lovat csak a pékség előtt látott. Vadidegen állatot kellett hajtania egyenesen, a tőkék sora között. A ló tudta a dolgát, bár Laci keze alatt úgy tett, mint akinek az egészhez semmi köze, de a fiút a szükség, a lovat pedig az ostor együttműködésre késztette. Számára soha meg nem emésztett megpróbáltatás volt ez, állandó éhezéssel, egyedülléttel, egerekkel, csótányokkal, akik ott futkorásztak ágya alatt, s csak fölkapcsolt villanynál alhatott. Ahogy mesélte,később azt is megszokták a dögök. Ez nem az én történetem, de néha már úgy tűnik, mintha az enyém lenne.
Munka
A nyarakat rendesen végigdolgoztuk, ha volt munka.
Szegény anyánk sváb polgárleány volt, elképzelése sem volt a nehéz fizikai munkát végző férfi kalóriaigényéről. Így történhetett, hogy amikor Laci nyolcvankilós gabonás zsákokat cipelve töltötte a szünidőt,- volt vagy tizenhét éves-, bizony lekváros kenyeret talált az uzsonnás papírzacskóban. Alighanem innen eredhetett krónikus hátfájása.
Ez a munkahelye még abból a szempontból is érdekes, hogy keresményéből cipőt vett magának, 400 forintért... Akkoriban ez egyharmad fizetése volt anyánknak. A cipő hegyesorrú volt ( az akkori viszonyokhoz képest, amikor a gyerekek cipőjének orrát kivágták, mert: „ őszig úgyis kinőné”) és fekete, de ennek semmi jelentősége.
A Kölcsey-ben talán épp negyedikbe ment, haját hátra fésülte, hajhálóval igazította. Akkoriban sülve-főve együtt voltak Ő, Dalos, Kuzman és Zsámbéki, az utóbbiak jómódú polgárcsaládok sarjai. Innen eredhetett a cipős késztetés, mert időnként tejjel mosta tisztára és hosszú időn át fényesítgette. Visszagondolva erre a jelenségre, igen furcsa, hogy például tánciskolába sose járt, a korabeli lányokat meg inkább elriasztotta, no nem a külsőjével, mert amolyan szépfiú volt: nem túl magas, igen izmos, szabályos arcában szépen metszett orr, meleg kutakodó mélyszürke tekintet, édesanyánk cirmos szivárványhártyájával körítve. A lányokkal tehát nem lehetett volna gondja. Szerintem a cipőmániának semmi köze nem volt a tetszeni akaráshoz, vagy ha mégis, talán jómódú barátainak akart megfelelni, tetszeni. Mindannyian jártunk ebben a cipőben. (ez aztán a metafora mi? )
No nem azért, mintha az időnek bármi jelentősége volna, hanem mert elindul egy emlék a maga útján, s „ki tudja, hol áll meg, kit hogyan talál meg”...
Több párhuzamos alakulás, át-alakulás történik velünk fiatal korunkban. Laci szakmai fejlődését végignézhettem, mint mozit, de részese sosem lehettem, hiszen a főhős néha megpofozott.
Azt sem tudom, hogy pályázaton e, vagy keresztanyánk bölcs ajándékaként, de egy szép Munkácsy albumot kapott Karácsonyra, talán 56-57-ben? Az „ásító inas” olajfestmény-másolatával befutott festő lett a Labda-utcai általános iskolában, ahol egy csodálatos, ám pedagógusnak teljesen alkalmatlan rajztanár lett támogatója:
Mester Andor.
„ A következők tegyék ki ellenőrzőjüket a tanári asztalra! „- mondta túláradó szeretetében örökösen sértett, vékony,magas ember, s bizony teli lett az asztal,
mert a gyerekek gonoszak. Különösen akkor, ha érzik a szeretet gyöngeségét, semmilyen kis valójuk fölértékelődését. Én sem voltam különb, gondolom Laci sem. Naná, hogy nem kapott intőt senki.
Emlékszem kiállítására az Ernst múzeumban, talán 1962-ben, ahol szelíd természetével ellentétben kemény, experesszív képeket láttam, s egy feleséget, mákos hajú szép arcú asszonyt, aki hasonló szelídséggel, de határozottan párja mellett állt. Kirendelték az egész iskolát, s nem emlékszem semmilyen tiltakozásra, mert minden szemétkedésünk ellenére nagyon szerettük a Mestert. Na ja. Engem viszont tökön rúgott egy osztálytársam hazafelé menet a folyosón, ahol valamiért összeszólalkoztunk, s ez rendben is lett volna. Azt a gyalázatot viszont, amit a nőtanárok aggódó érdeklődése jelentett családfám viszonylatában, már nehezen viseltem. Aki mindezt okozta, őszintén megbánta tettét, s a legjobb barátok lettünk, -a tantónénik agresszív aggódásának következtében.
Nincs mit tenni, keverednek a dolgok, nem én szabom meg, hová kúsznak gondolataim.
1956
Október 23.-án este (ő 12 , én 8 éves voltam ) alighanem valami november 7.-i dekorációhoz kellet feliratot festenie, amikor morajlást hallottunk a Nagymező utca felől. Mindketten kimentünk megnézni, mi történt. A tömegből velünk egykorú leány lépett ki és letépte nyakáról a vörös nyakkendőt, „ nem szégyenled magad?” –kérdéssel. Nem értettük a dolgot. Olyan volt az nekünk, mint az ellenőrzőkönyv, vagy a cipőfűző.
A felnőttek hálóhelyeket alakítottak ki a pincében, elgereblyézett szénre rakott szőnyegekből, ahol mi gyerekek kedvünkre hancúrozhattunk. Laci, aki már túlkoros volt , földszinti lakásunkban olvasott és evett, és evett és olvasott. Sose volt annyi kaja otthon, mint akkor! Apánk a „Tokaji borozó” vezetője volt, s lopott egy hordó bort az üzletből. ( Sosem volt nagy jellem, később a forradalmárokra fogta a hiányt.) Szesztilalom lévén nem okozott gondot az értékesítés. Lesütött libacombbal töltött befőttesüvegek sorakoztak a spájzban, meg mindenféle, ami ehető. Szomszédunkban pékség volt, kenyérnek sem voltunk hát híján. November 4.-e előtt csönd volt az utcán, s mi csak néztük a Jókai-téri homokozót, mely megtelt nálunk alig idősebb gyerekek sírjaival. Olvastuk a fejfákat, s elhatároztuk, hogy utolsó leheletünkig...
Egyik reggel iszonyatos zajra ébredtünk: tankok dübörögtek a Nagymező utcán.
” Világvevő”rádiónk fogta a tankok egymás közti beszélgetését, s Moszkvában tanuló unokabátyám fordított.
Éppen reggeli meditációmat folytattam a wc-n, amikor megremegtek a falak,-bombázták az Abbáziát. No, akkor egymást félrelökve rohantunk mindketten a pincébe. Attól kezdve nem mehettünk az utcára.Ma is emlékszem arra az óriási pofonra, amit azért kaptam egy házbeli férfitól, mert amikor senki sem figyelt oda, kiugrottam a kapu elé egy kékes-vöröses, csillogó repeszdarabért. Olyan volt, mint valami fogsor, sok agresszív recével, egyik vége hegyes, a másik egyenesen hasított. Sokáig őrizgettem,de költözéskor valahogy elkallódott, mint az a cápafog, amit jóval később a fertőrákosi kőfejtőben találtam, teljesen véletlenül. Azóta nem lottózom, mert nekem ennyi jutott a szerencséből.
Nagy kudarc volt Laci számára, hogy nem vették föl a képzőgimibe , de a „Dési”-ben ( Dési Húber István képzőművész kör) pótolhatta tudását. Már nem emlékszem a mesterek nevére, pedig az egyiknek a lánya később évfolyamtársam volt. Alíghanem Fenyő Andor volt. Asztalok, székek, koponya, kroki, portré... Nagyon megtanult rajzolni!
Édesanyánk, akinek csak tudta, megmutatta rajzait, büszkélkedett, volt is miért. Csak a tágabb család jelezte fenntartásait, hogy ez nem pálya, mert lám csak,milyen nehezen tudta eladni mondjuk Hanzi, az „erdőben bőgő szarvasbika” opusait, leginkább a kocsma padlatát s nem múzeumok márványpadlóját koptatván.
És most! Tánc!
Óriási konyhája volt a Mozsár-utcai lakásnak, vörös-fehér-fekete kockás műkőburkolattal. Laci ezeken a kockákon mutatta be teljesen egyéni táncjátékát, jobb cipőjének orrán partfist egyensúlyozva. Nehéz leírni a koncentrálásnak azt a fokát, melyet ez a mutatvány igényelt, talán a kötéltáncosokéhoz hasonlított leginkább. A szabályok kötöttek voltak: vagy csak a fekete, vagy a vörös kockán! A fehér, tiltott terület volt. Ismerős valakinek ez a játék?
A Képzőművészeti Főiskolára első jelentkezésre fölvették, ami akkoriban nagy szó volt, mert hétszáz jelentkezőből általában 25-öt vettek föl, festőstűl-szobrászostúl-restaurátorostúl, tehát az összes akkoriban létező szakra. Bernáth Aurél növendéke lett, de mint ahogyan az lenni szokott, sok nyomot nem hagyott benne mestere. Talán egy jelzés volt, ami erre a távoli kapcsolatra utalt, amikor jobb híján a bizományiban próbáltuk egy képét eladni, s a fiatalka becsüslány úgy nyilatkozott, hogy „ valamiféle Bernáth növendék, nem tudjuk bevenni”...
Történt egyszer, hogy édesanyánk „terményforgalmi”-ból ( a fiatalabbak kedvéért, ez a cég a padláslesöprésre alapíttatott ),vásárolt hosszú asztalán, Dús Lacival és Topor Andrissal falvédőtervet próbáltak festeni. Ez a vállalkozások korai szakasza volt, amikor a „racizott”, azaz akik ilyen-olyan 56-os tevékenységük miatt munkanélkülivé váltak, mindenfélével próbálkoztak. A három fiú a meggazdagodás esélyeit latolgatta,- a művészet kurvaságának és értékteremtésének mentén-, de bizony keserves munka volt pontosan megfesteni a bárgyú szövegeket és a népiesen kibicsaklott figurákat. Elég annyi, hogy nem volt sikerük. A vállalkozó próbálta ösztökélni őket, de eredménytelenül. Hozzá teszem, hogy ebben az időben engedték meg a háztáji gazdálkodást.
A kézen-közön gazdagodó kétlaki munkás-paraszti rétegnek már volt pénze a „művészetre”, azaz a falvédő exkluzív, sokszorosított formájára, a remények tehát nem voltak alaptalanok .
Budafok II.
Amikor édesanyám és Laci( igen, ők ketten! ) szüleink válása mellett döntöttek, visszaköltöztünk Budafokra,a nagyszülői házba. A konyha sarkában húztuk meg magunkat, ezért nem sok hely maradt az életre. Wc a másik udvarban hátul.A két udvart hosszú, rugóra járó, hangosan csapódó dróthálós ajtó választotta el. A háznak ezen a részén egy szobában szerzetes élt, csöndesen kántálva egyházi énekeit, melyhez tyúkok kárálása adta a kontrapunktot. Éjszakai szükségmegoldásra egy vödör szolgált a vízcsap alatt,mert folyóvíz, az volt. Nagyszülők a szobában. Több helyisége nem is volt a lakásnak, ezért Laci már főiskolásként kollégista lett, én meg hol itt, hol ott töltöttem az időmet.
Szívesen látogattam bátyámat az Iparművészeti Főiskola kollégiumában, mert annak műtermében kezdtem tanulni a szakmát. Amolyan „bohémtanya” volt ez, a szó eredeti értelmében: az asztalon félig beszáradt olajos üveg, bizonytalan eredetű és korú ételmaradék s minden más jele az életnek, melynek semmi köze sem lehetett az otthonhoz. Volt valakinek box kesztyűje, s mi boldogan püföltük egymást, hiszen az ütés igazából nem fájt, de amikor egy festőállvány alá menekültem, Laci a bunyó hevében emelős jobbhoroggal kiütött. Amúgy is erős volt, s én szorult helyzetemben hiába ordítottam. Teljes sötétség...
Rémült tekintetére ébredtem, bárgyú vigyorral vígasztalva, hogy nem fájt, nem fájt, de komolyan nem! Na, másnap aztán fájt, enni-inni is nehezemre esett napokig.
Az év végi bemutatókat mindig megnéztük. A festőszer fűszeres illata áthatotta az épületet, a nagyvonalúan komponált képek mintha a festékfoltos padló folytatásai lettek volna. A Bajza és a Szondy utca kereszteződésénél lévő épület volt ez, Bernáth és Pátzay hivatali műtermével, s a „gödör” nevű szuterén műteremmel, melyben nekem is volt szerencsém két évet eltölteni.
„Kutyavilla”
A háború előtt mozgalmas evezős élet volt a budafoki Duna-parton: csónakházak sora, eresztőhálós ladikok, és a “Kutyavilla”, mely a vizi életet kedvelő középosztály, és a megbecsült munkásság esti szórakozóhelye volt. A mi időnkben a csónakházak még megvoltak, de a Kutyavilla már szapora cigány családok lakhelye lett, omladozni kezdett. Ez előtt volt a strand.
Amikor Európa éléskamrájából a vas és acél országává szegényedtünk, a csepeli szabad kikötő előtt orosz uszályok sora várta a kirakodást, éppen a mi Duna-partunk fölött. Ömlött ezekből az olaj, a pakura, a szemét: a kommunista civilizáció.
Ha fürödni támadt kedvünk, először elcsentük otthonról a sebbenzint, mert tudtuk, hogy a vízből kijövet olajfolt is lesz annyi rajtunk, mint vízcsepp. Egészen egyszerűen alkalmazkodtunk a helyzethez, csöppet sem zavartatva magunkat.
Maga a strand, összeláncolt fatörzsek vonalával kijelölt folyószakasz volt, egy fabódé előtt terpeszkedő öreg, úszómesterszerű jóemberrel, aki egy forintért bérbe adta felfújt teherautó belsőit. Ezt a luxust csak ritkán engedhettük meg magunknak, ezért inkább kotonokat kerestünk a folyóparton, felfújtuk, s lufiként használtuk, bár tartósságuk természetüknél fogva korlátozott volt.
A Rózsavölgyön átfolyó Hosszúréti patak torkolatánál háborúban léket kapott uszály volt a férfiváavatás színtere: aki a hajótesten tátongó résen át beúszott, s följutva az orrba, onnan fejest ugrott a vízbe, biztosan számíthatott a fövenyen heverésző csitrik ámulatára és a cigány kurvák odaadására. A legendás hajó állítólag karórákat rejtett az iszap alatt, de én olyat nem láttam, még akkor sem, amikor egy csapat munkás lángvágóval darabolni kezdte.
A kádári konszolidáció hatására a nevezett műintézet köré hordták a régi Erzsébet híd maradványait: betontörmeléket, követ, mindent. Egy idő után már csak a szemét volt ott és a kurvák, azután már csak a szemét, most azon fut a hatos út...
A felkavart emlékek kávézacc-üledékképei merülnek föl bennem, vagy amilyeneket felhőkbe álmodunk, s amelyek ehhez a helyhez kötődnek. Itt sétáltattuk karácsony esti nagy zabálások után apánktól ránk maradt Morzsi kutyánkat. Ha kiejtette valaki a Duna-szót, a kutya vitustáncba kezdett a konyhában, nem volt mese, menni kellett! Ott aztán föl s alá rohanva ugatta-harapta a partra vetődő hullámokat. Valószinüleg itt kérte meg Laci, Cili kezét, ahogyan én is tettem néhány évre rá gyermekeim anyjával.
Péter fiam Budafokra született, a séták kibővültek, hosszú beszélgetésekkel gazdagodtak. Elsőszülöttünk pár hetes korától kezdve nyakbaülő volt, ilyen alkalmakkor néha Laciéban trónolt. Vidám vágtáik egyike kishíján tragédiába torkollott, mert bátyám megcsúszott... Lassított filmként most is látom, ahogy esik, közben fordúl, kapja le nyakából a gyereket s fordítja maga elé, miközben óriásit koppan az ő feje a földön. Mindketten megúszták.
Hasonló produkciója volt a budaörsi építkezésen is, amikor a semmirevaló kőművesinasok túlhúzták a követ, s a csigával- kővel együtt Laci is zuhant négy méter magasból: esik-bukfenc-fordúl-paff. A következmény kisebb agyrázkódás volt, ha jól emlékszem.
Azt hiszem ebben az időben, úgy 1966-tól 74-ig voltunk legközelebb egymáshoz, ezért a beszélgetésekről szólnék még: a taxisofőrség mint a festő kibontakozásának perspektívája, vagy első beteljesedett, szerelemnélküli szerelmem etikai vonatkozásai, etológiai alapvetések Konrád Lorenz munkásságában, meg ilyesmi...
1965-ben meghalt Nagypapa.
Haldoklása alatt a rokonság egy része a konyhában taglalta, hogy neki bizony már jobb lenne, ha elmenne, minek annyit szenvedni, -nekünk meg rossz volt hallgatni ezt a tömérdek hülyeséget. Az az orvos, aki Lacit is világra segítette, abban az ágyban, ahol az öreg távozni készülődött, valami szíverősítőt adott neki, hát nehezen ment az átlényegülés. Végül csak sikerült neki. Hogy pontosan hány órakor, sosem tudtam meg, mert az ágy végénél lévő díványon aludtam, s nagybátyám ébresztett, hogy segíteném fölkötni az állát. Reiber Nagymama a kettős ágy másik részében ült bebugyolálva, csak a szeme látszott ki. Egyetlen hozzáfűznivalója volt: „ csukjátok be az ablakot, mert megfáznak a virágaim!”
Mindezt csak azért mesélem el, mert az új helyzet lehetővé tette, hogy saját szobánk lehessen. Édesanyám késői szerelme, Barna bácsi jóvoltából nagymamának külön szobát választottunk le a konyhából.
Most már Laci is többet volt otthon. Vasárnap délután zenét hallgattunk összebújva, hármasban, meg hülyéskedtünk, csiklandoztuk a Mamát, aki óriásiakat tudott ugrani, -elképesztően csiklandós volt.
Hogy beleszagoljunk az élet sűrűjébe, gyümölcs begyüjtő telepet üzemeltettünk egy nyáron át,a budafoki hegyen. Ehelyt mutatkozott meg először teljes alkalmatlanságunk, mindenféle pénzkereső tevékenységre. Laci a mázsánál, én a blokkok kiadásánál és a fizetésnél remekeltünk. Sikerült igen rövid idő alatt rendes nagyságú hiányt összekaparnunk. Szegény édesanyánk hajnalig görnyedt az un. „tabló” fölött, hogy rendbe hozza, amit még lehetett. Az áfész igazgatója velünk töltött egy hétvégét, bebizonyítva, hogy a kereskedelem komoly szakma, különösen ami a mérleg kezelését illeti, s nyolc mázsa többletet csinált nekünk. Mellénk adott egy féltüdejű fogatlan embert, aki a számlákat és a pénztárt kezelte. Utóbb kiderült, hogy amnesztiával szabadult 62 után. E két segítséggel sikerült kereskedői korszakunkat átvészelni, egyszersmind lezárni.
1965 nyarán zöld ár vonult le a Dunán, s mi a hárosi sziget szigorúan őrzött fái között (ott gyakorlatoztak a kétéltű harci járművek) úszkáltunk, mint a kék lagúnában, alattunk a kristálytiszta vízben fiatal fák, bokrok és halak. A langyos felszín alatt a Duna felől hideg áramlatok vonultak, Laci egy ilyenbe keveredvén görcsöt kapott, s az alig méteres vízből nekem kellett kihúzni. Akkor mentettem meg másodszor az életét.
Na aztán eljött Lacinál is a szerelem! Nem akármilyen szerelem volt ez, mert Cilinek volt egy hosszú kapcsolata, s onnan szerette volna bátyuskám magához ragadni. Cili istennő volt számomra, vibráló szellemével és érzékenységével, szép nagy, hegyes orrával, tüzes fekete szemével, gyönyörűen kidolgozott fenekével, aphroditei melleivel. Mit mondjak: huh! Teljesen egyet értettem Lacival!
Az udvarlás heves volt és hullámzó eredményű. Amikor éppen ki volt rúgva testvérem, és sorozatban gyártotta a Cili portrékat, odáig jutott, hogy valami nyugtatót kért tőlem, mert talán már nem bírta tovább a feszültséget.
Mamának mindenféle orvossága volt, de mert a neveket valahogy összekevertem, andaxin helyett taxint adtam a szegény nyomorultnak. Utóbb kiderült, hogy végleges összekerülésüket meghatározta Laci sűrű kirohanása az előadóteremből, hangos közröhelyt generálva akcióival. A gyengébbek kedvéért: az andaxin nyugtató, a taxin hashajtó volt...
Azután elkövetkezett az esküvő, igen kalandos részletekkel, kezdve ott, hogy bátyám egyetlen ünnepi öltönye bizony foltos volt, melynek írja gyertyakorom lett. Az igen heves és megterhelő udvarlás következményeként mindketten teli voltak kiütéssel, amit kozmetikus barátnőjük pórusösszehúzó löttye orvosolt, csekély eredménnyel, mert a ripacsok ugyan eltűntek, de midkettőjük arca vörös lett, mint főtt rák. Ez persze a fekete-fehér felvételen nem látszik: mindketten gyönyörűek,üdék és boldogok...
Közös életüket Budaörsön tervezték. A legenda szerint, a Tevehegyen üldögélve( mi csak így hívtuk, mert teve formájú szikla állott a hegytetőn ) határozták el, hogy Máriavölgyben raknak fészket.
Máriavölgy I.
1945 után a régi présházakra ( melyek a filoxéra miatt kipusztult budai borvidék emlékei voltak ) és a telkekre , a svábokat vagonba terelő ávós tisztek tették rá a kezüket. No, egy ilyen „Jóembertől” vették a Máriavölgyi út 13-at, 11ezer ft.-ért. Volt azon egy tető nélküli présház, két igen nagy pince, az egyik kétágú.
Szicíliára emléketető dolomitos vidék, poros-száraz utakkal, nagy és kitárulkozó szegénységgel. Ez volt Budaörs az 1960-as évek végén.
A budapesti munkahelyekre özönlő szegény nép itt talált otthonra , inkább odúra, mert laktak mindenféle fedett helyen, pincétől a befalazott tornácon át a bádogtetős sufniig. Ide akartak lakóműtermet építeni, a régi épületet helyrehozva, majd egészen újat építve. Először valami ideiglenes lakhelyre volt szükség, melynek a kisebbik pince még használható része önként kínálkozott.
Laci és Cili valami hivatalos ügyet intézhettek akkor, vagy talán a „bútorokat” szállították új lakhelyükre. Ha valóban bútorszállítás volt, akkor az javarészt MÁV személykocsi alkatrész s más leselejtezett mindenféle lehetett. Cili édesapja, Szabó Papa, a MÁV kórház kobalt ágyúját kezelte, mint röntgen szakorvos-főorvos. Innen származott a holmi. Ha valaki emlékszik még rá, milyenek voltak azok a MÁV személykocsik, akkor jó , mert én lusta vagyok körülírni, minden esetre ne IC-re gondoljanak!
Nem leltárszerűen, csak úgy az emlékezetemben kotorászva a rakomány ilyesmiből állhatott:
több lengőajtó ( az egyik ma is a „ fürdőszoba” ajtaja)
első osztályú bársonyülés alja-oldala ( ágynak)
MÁV építkezésből megmaradt deszka-gerenda
kétkerekű lajtos kocsi.
Már nem tudom honnan, talán Mekkeréktől de lett egy kis négykerekű kocsi, amolyan kicsi szekérféle, ezzel mentem a tüzépre mészért, cementért. Ne gondolja senki, hogy ebben az időben lehetett építőanyagot kapni! Volt egy meszesgödör a telep végében, persze üresen. Volt még égetett mész egy tető alatt, cement semmi.
Más választásom nem lévén, égetett meszet vettem, a kis szekéren fölhúztam a jobbik pince elé, hogy abból majd estére habarcs lesz, mi több fal, mely a pince még használható részét leválasztja, s ilyen komfort mellett végre alhatunk is egyet. Víz csak a nyomókútnál volt, úgy 300 méterre, némi sorban állás után, vagy este, a víztároló túlfolyójából néha, de az egészen közel. Kellett legyen valahonnan malteros láda is, vagy valami rossz vájling , mert a mészoltás megtörtént, az oltott mész forró volt még , amikor a pince hátsó részéből az agyagos homokot beleraktuk. Közben Laciék is megjöttek, s egy pumpás petróleumlámpa fényénél megkezdődött a szakmunka, a falrakás. A régi sváb présház omladékából volt kőanyag bőven, a MÁV lengőajtó is a helyére került. Talán nem is raktuk végig a falat, amikor annyira elfáradtunk, hogy a lengőajtókon, első osztályú bársonyüléseken álmatlan álomba zuhantunk. A pince velünk együtt szuszogott, élt. Fagyos és langyos áramlatok követték egymást, mint a lélegzet, apró zizzenésekkel hangolt a levegő az üregbe nőtt gyökerek közt.
Az a fal ma is áll.
A csákány
Így az építkezés elmesélése előtt meg kell említenem valamit, ami bátyám technikai
fejlődéstörténetének előszava. Megpróbálta fölnyelezni a csákányt! Már maga a kísérlet önmagában fegyvertény volt, hiszen szellemi lényként a sikert csak komoly küzdelem árán könyvelhette volna el. A csákány végéig szélesedő nyelére próbálta ráilleszteni a szerszám fejét, melynek hasonló nyílású lyuka éppen azt a célt szolgálja, hogy még véletlenül se eshessen le. A csákányok már csak ilyenek... Normális módja ennek a műveletnek az, hogy a csákány fejét, fölfelé szélesedő lyukával egyszerűen rátesszük a nyélre,s némi földhöz verés eredményeként hatékony és biztonságos szerszám kerül birtokunkba. Laci viszont nem kerülte meg a problémát, hanem, ahogyan a kalapácsot, a nyél végén próbálta a fejet ráhelyezni, sűrű szentségelések közepette. Cilivel mi hagytuk egy darabig, hátha rájön a megoldásra, s ez a felismerés később még hasznára válhat. Pedagógiailag talán hibásan megsajnáltam, s egy mozdulattal a helyére tettem a dolgot.
Aznap nem állt szóba velem...
Hogy magamat se kíméljem, a romos présház bontásánál szereztem első statikai tapasztalatomat. Egy ívesen záródó nyílás zárókövét akartam kiszedni azzal az elgondolással, hogy akkor majd összedől. Fogtam egy hosszú rudat, s a már lötyögő követ akartam kiütni a helyéről. A kő körbeforgott, de ki nem jött.
Végül fölmásztam a falra és egy mozdulattal fölfelé kiemeltem...a falrész persze beomlott, ahogy kell.
Ennyit a csákányról.
Az alapásásnak is megvoltak a gyönyörűségei, mert a környékbeli népek ezt a helyet amolyan természet adta szemétlerakónak használták. Volt ott minden, de a legszörnyűbb a nylon harisnya volt. Átszőtte a mindenfélét, s nem volt olyan szerszám, mellyel haladni lehetett volna. Leginkább régészeti föltáráshoz hasonlított
ez a munka: hol a kurva annyában van a vége?
A máriavölgyi építkezés meghozta ételneműben is a megújhodást.Cili édesapja, alias Szabópapa, kitűnően főzött, – két kobaltágyús beavatkozás és néhány foggyökérkezelés szünetében, pihenésképpen. Bácskai elszármazottként adta elő a
„göngyölt lófasz szépasszony módra” című opuszát (névadás tőlem!), melynek stilisztikai elemzése a következő:
kizárólag a szerző által ismert forrásból származó marha hátszínbe göngyölt, mély ráérzéssel kiválasztott kolozsvári szalonna, melyek együtt nem tudtak mást adni a fűszerezés után, csak mi lényegük, s mindezek rafinált sárgarépa karikákkal ötvöződtek, olyan költői öntörvényűséggel, melynek azóta sem ízleltem mását.
Ilyen remekmű adta az alapot a vasárnapi zsaluzáshoz, melynek tervezője s kivitelezője is Szabópapa volt.
Ebben az időben Laci egy sashalmi iskola rajztanára volt, legkevesebb négy óra tömegközlekedéssel (!), s keresett hatszáz forintot. Cilinek semmi jövedelme nem volt.
Talán ebből eredhetett bátyuskám kleptomániás hajlama, mert bizony nagy boldogsággal mutatta a budaörsi abc-ből csórt vajat, vagy csokit, egyszer egy „Raki rusit”. Kérem szépen, ez a fennkölt nevű izé nem volt más, mint albán borpárlat 34Ft.-ért. Az olaszok grappája sehol sincs hozzá képest, igen fínom és ütős ital volt.
Eltűnt, mint a hó karácsony előtt.
Így esett, hogy az építkezés nehéz fizikai munkájához hét közben paradicsomleves és palacsinta adta alkalmasint az energiát. Ezen étkek genezise megkívánja az olvasó felfokozott képzelőerejét, mert a következő eszközökkel és következőképpen készültek.
Adott volt egy „kolibri” kempingfőző, befoglaló mérete 15x15x 25 cm, de lehet, hogy túlzok. Petróleummal működött a szerencsétlen, volt két égőfeje, föl kellett pumpálni, hogy gázzá alakítsa a naftát. Meglehet alkalmas volt némi reggeli kávé előállításához a sátor előtt, de három agyonfáradt éhes fiatal etetésére aligha.
Cili sosem ismert lehetetlent, birkózott hát az elemekkel és anyagokkal, s szálltak az alig sült vagy elégett palacsinták, mint a sült galambok, nem is a szánkba, hanem egyenesen gyomrunkba, lekvárral vagy anélkül. Hogyan készült el ezen idő alatt a paradicsomleves, nem tudom, de a teremtés misztériuma halandóknak fölfoghatatlan.
Már nem tudom, ki hozta és honnan, lett nekik egy csúcstechnológiájú konyhai szerkezetük, a „csudapöcs”. Nincsen cirill betűm, úgy volt ráírva, hogy „csudopecs”, de én lefordítottam.
Állott az egy lábasból, melynek födőjébe izzószálak voltak fűzve, és így tényleg csodálatosan lehetett benne mindenféle dolgot sütni. Szegény sógornőm kedvenc édességünket, az aranygaluskát is elkészítette benne, mely gyönyörű volt, ám teljesen ehetetlen. Nem rajta múlott ez a fiaskó. Akkoriban még disznózsírral főztünk, és hogy, hogy nem, a felhasznált zsiradék kan disznótól származott, s az anyag ettől égett kábel szagát-ízét adta, árasztotta. Nem akartuk elhinni, hogy ilyen apróság megakadályozhat bennünket e gyönyörűség élvezetében, de kicsinyhitűnek bizonyultunk, mert nem sikerült egyetlen falatot sem lenyelni belőle. Próbáltuk úgy, hogy nem az orrunkon át vettük a levegőt, blokkolva szaglásunkat, de ízlelőbimbóink hevesen tiltakoztak akkor is. Ezt a kudarcot azóta sem tudtam feldolgozni.
Az építkezés
Rendszerint vasárnap hajnalban Szabó Papa egy heti meleg és hideg élelemmel fölballagott Máriavölgybe, miután átbuszozott a városon Kőbányáról. Elkészített kb. 1m. magas zsaluzatot. Laciék egy kétkerekű szekérrel, melyre benzineshordó volt erősítve, beszerezték a másnapi vízszükségletet. Körülbelül 200m emelkedőn kellett fölküzdeni a szekeret, annyi fordulóval, amennyi vizet tárolni tudtak. Itt jövök én a képbe, mert a falrakásnál Cili és én kevertük a betont kézzel, adogattuk a követ, Laci pedig rakta a zsaluba és öntötte, csömöszölte a betont. Már e sorok leírásánál is elfog a fáradtság! Természetesen ez csak amolyan vázlat, mert aki élt és mozgott a rokoni és baráti körben, alkalomszerűen segített. Három kőműves inas is beszállt a munkába hétvégente, de az ő munkájukban nem volt köszönet, ezzel szemben iszonyú mennyiséget zabáltak.
Este „bögrezuhannyal” mostuk le magunkról a szennyet, mely projekt állt egy lavórból 5 egész liter napon langyitott vízzel és néhány lapos kőből, valamint egy ülőke nélküli tonette székből, és egy bádogbögréből. Lavór a székben, ember a kövön, csőretöltött bögrével. Zutty egy bögre víz, na kettő,aztán szappanozkodás, és az élvezetek csúcsa, bögre és zutty, amíg a víz tartott. Ezután nehéz lett volna fokozni a boldogságot, de Micimackó segítségével mégis lehetett. Leginkább azt a fejezetet szerettük, amikor Tigris étket keres magának, de minden passzust, amúgy bibliaként, felváltva újraolvastunk, amíg valaki el nem aludt. Az első horkantás gyári szirénaként zárta a napot. Néha hallani lehetett Cili neszezését, ahogyan ételmaradékot és vizet tesz le az egereknek, nehogy a miénkbe egyenek-fulladjanak.
Cili különben is a környék kutyái-macskái-embergyerekei fő istápolója volt.
Jankó,akiből marhapedikűrös lett később, ma is Mutternak hívja. Ez a jobb sorsra érdemes embergyerek úgy került a képbe, hogy télvíz idején a pöcsénél kivágott mackónadrágban jött-ment. Pelenkára gondolom nem tellett a szülőknek, ha voltak egyáltalán ilyenek. Akkor is nagy darab volt, pedig beszélni még nem tudott.
Azután ott volt Gázné (alias „kérlekszép”), jóindulatú alkoholista fehérnép, akit a pince előtt találtunk a hóban, egy szál meghatározhatatlan színű kombinéban.
Redes szabolcsi aljanép gyűlt ott össze, akik talán csak akkor vesztek igazán össze, ha kutyáik tavasszal összeragadtak. Láttam,hogyan próbálják a két szerelembe fáradt kutyát szétválasztani, miközben egymást szapulják,- igaz, nem teljesen józanul. Minden személyes ügyüket rendesen, ahogy kell, ország-világ elé tárták. A férfiakat megverték, ha nagyon részegek voltak, ha meg nem, akkor az asszonyok kaptak, de másnap reggel kéz a kézben mentek a buszmegálló felé.
DKW, avagy „ navigare necesse est”
A Budaörs-Kőbánya-Budafok háromszöget hetente legalább kétszer körbebuszozták-villamosozták a családi kapcsolatok ápolása végett. Én bicikliztem, de nekik ez mégsem jelenthetett megoldást.
A közlekedés lehetősége akkor csillant fel először, amikor Lacinak a rádiózenekar első fuvolistájától Berwa mopedje keletkezett. Ezt az igen egyszerű gépezetet nekem sikerült azonnal letesztelnem és eljutni vele egészen a budaörsi kocsmáig.
Alkatrész : ecseri piac, nem részletezem.
A második géperejű járműve háború előtti, 250-es DKW,-maga volt a gyönyörűség! Úgy ment, mint a szél,-csak az egyes sebességet nem volt hajlandó bevenni és a berúgókar rovátkolása kopott le. Cili Elemi erővel tiltakozott a rovátkanélküliség megoldására szánt ólomlemez ellen,mindhiába. E kis testi hibáknak köszönhetően csak betolni lehetett kettes fokozatban. A máriavölgyi lejtőn nem volt gond, mert begurult, hát irány a félig kész M1 autópálya! Megállni persze nem volt ajánlatos, mert akkor kettesben betolva kellett visszaugrálni rá s ilyen erős motornál ez bizony elég kockázatos akrobatamutatvány. Mi ketten még be tudtuk ezt mutatni több ízben értő közönség előtt, de Cilivel s az ő terjedelmes csomagjaival már cirkuszok versengtek volna érte. Elemér, a szabolcsi elszármazott ajánlotta e motrot, ezért aztán ketten együtt szerelték, én csak borzadva néztem. Egy este, amikor a fogaskerekeket már csak tapogatni lehetett, - melyik-melyik-, alászállott az égből Elemér bőröndje s abból gatya –zokni, a feleség vékony, ám annál erősebb karjától indíttatva. A jóasszony ezzel a szakrális gesztussal véget vetett a DKW pályafutásának.
Utána jött a Csezeta robogó, akinek talán már neve is volt (?), elég sokáig szolgálta sokadik urát. Nekem akkoriban Simson Schwalbe robogóm volt( alias Szép Remedios ) és enyhe telünk adódott hozzá. Ha már ilyen mozgékonyak lettünk, gondoltuk három C. fok éppen elég a motoros utazásra, hogy megnézzük Kaposváron a „Homburg hercege” bemutatóját. Azt hiszem csak a színészszálló ágyán, kis feleségem karjai közt kezdtem kiengedni a hibernálásból. A darabot különben nem szerettem, mert örökösen rohangáltak ( Zsámbéki színházában mindig rohangáltak, -műfeszültség ? ) pedig volt ám mondanivalója is!
A közönségnevelésről beszélgettünk később az ő ágynyi szobájukban, végül megbocsátottam.
Nos ez a robogó egyenes utat jelentett a huszadik századba, mert a 350-es JAWA követte. Pöccre indult, marha ereje volt, szóval lehetett vele utazni. Még a szélvédőt is elbírta, amit az enyém nem.
Következtek a komfortos járművek: először az én soha meg nem bocsájtható bűnömül, egy piros VW bogár, vagy ezer éves. Ez a zombi egészen a rumi állatorvos házáig szállított bennünket Sopronból, ahol megadta magár és föltárta sebzett testének minden titkát: hogy a gázbowden egy szál kötöződrót , hogy gyújtás elosztója oda és akkor osztott amikor és ahogyan ő akarta , - de olyan hosszú a sor és oly nagy az én vétkem… . Szegény Laciék ezzel a szörnnyel, valami csoda folytán eljutottak a bajor Pleinfeldig , s ott egy képért, némi ismeretséggel és segítséggel (motorszámátütés) sikerült olyanra cserélni, amelyik még jó darabig működött. Nem volt piros , sem rozsdás, rádió is volt benne, de VW bogár, s a vámosok jó magyar emberek voltak.
Azután már csak a mennyország jöhetett, hároméves1300-as Lada képében. Szegény bátyus! Még ezt is sikerült letesztelnem! Komoly teljesítmény, ha az ember az autópályán rozsdás késbe hajt úgy, hogy a gumit hosszában elmetéli és ki kell dobni! Ezt én megcselekedtem, mert megkövetelte a haza.
Meglehet ebben az időben, de lehet, hogy korábban, akadt egy Riga moped intermezzo is, de az nem okozott különösebb gondot, csak vitte Lacit, ahová akarta s ameddig ülni lehetett rajta a családfa veszélyeztetése nélkül.
És jövel az ÚJ AUTÓ, a Skoda S100-as!
<
